Manapság nagyon könnyen használják azt a kifejezést, hogy diktatúra. Most megnéztük, hogy pontosan mégis milyen volt Magyarországon a szocializmus és a kommunizmus idején.

hirdetés

Választási rendszer

Az 1949 és 1985 közötti választások nem meglepően csúcsrészvételt (legalább 97 százalékot) és minden addiginál nagyobb arányú egyöntetű eredményt hoztak (a Népfront jelöltjei körülbelül 99 százalékos többséggel nyertek). Amellett, hogy nyilvánvalóan az elnyomó, áldemokratikus rendszer számadatai ezek, elméletileg is kizárt, hogy ennyire egyöntetű politikai gondolkodás uralkodjon egy nemzeten belül, és hogy mindenki elmenjen szavazni.

1949-es szavazólap (mutargy.com)

Az 1947-es törvénymódosítások szerint életbe lépett az úgynevezett prémiumos rendszer. E szerint, ha a koalícióra lépett pártok elérik a hatvan százalékot, a képviselői helyek nyolcvan százalékát szerezhették meg, ha pedig a hetvenöt százalék is meglett, minden egyes képviselői helyet magukénak tudhattak.

A Kádár-korszakban a választások súlya az évek múlásával egyre csökkent, az emberek beletörődtek a rendszer igazságtalanságaiba.

1975-től ötévesre nőtt a kormányzási ciklus. Kádár ugyan törekedett arra, hogy kicsit lazítson a választási törvényeken, de 1985-ben – öt évvel a rendszerváltás előtt –, még mindig nem került be a parlamentbe egyetlen ellenzéki képviselő sem.

A falra is ki volt írva, nehogy elfelejtsük… (Fortepan)

Utazás

A hatvanas évek Magyarországában mindössze pár száz embernek volt meg a joga arra, hogy külföldre utazzon. Főleg politikusok, de művészek, sportolók, illetve azok a dolgozók mehettek, akiknek kötelességük volt – kereskedők, sofőrök.

Akik engedélyért folyamodtak, azokat pedig munkahelyükön és otthon is elkezdték figyelni – utazásuk előtt és után is.

Utazás a szocializmusban – a legkiváltságosabbak tehették csak meg (Fortepan)

Piros és kék útlevelek

A piros útlevek a „baráti” – értsd keleti – országokba szóltak, a kékek a nyugati, „imperialista” országokba. A pirossal már külön engedély nélkül lehetett utazni, viszont csak harminc napig lehetett kinn tartózkodni. A kékkel érthetően bonyolultabb volt a helyzet. Ha kint élő rokonhoz utaztunk, tőle kellett kérni meghívót, azonban itthon még hitelesíteni kellett; ezzel évente egyszer lehetett utazni. Ha csak szimplán turistaként szeretett volna a magyar nyugatra utazni, ezt háromévente egyszer tehette meg.

Később már enyhültek a szabályozások, de a ki- és behozatalt, a valuták mennyiségét szigorúan számon tartották és büntethették is.

Besúgó- és ügynökrendszer

A nevezetes III/III-as ügynökök feladata a belső elhárítás volt. A párt irányításával minden belső tevékenységet ellenőriztek.

A rettegett, kommunista rendszerben törvénytelenül tevékenykedő Államvédelmi Hatóság (ÁVH) utódszervezete volt a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége. Ezen belül a III. Csoportfőnökség kapta a belső elhárítás feladatkörét.

Mindenki tudta, kinél a hatalom (Fortepan)

A Kádár-korszakban elsősorban már nem a bebörtönzés, meghurcolás volt a feladatuk, hanem a gyanús közösségek bomlasztása, folyamatos ellenőrzése. Ennek érdekében építettek be saját embereket, vagy szerveztek be ügynöknek másokat. És, a Kádár rendszerben csak azért öltek meg embereket, mert az elnyomók ellen harcoltak.

Fő ellenségeik közé tartoztak az egyházak: egy később napvilágot látott beszámoló szerint 1974-ben „csupán” 399 beszervezett ügynök állt rá az egyházi vonalra. De folyamatosan figyelték az egyetemeket, a fiatalokat is. A Horthy-rendszerben tevékenykedőket, az 1945-ös és 1956-os demonstrálókat, aktivistákat, amnesztiával szabadultakat. Látható, hogy gyakorlatilag a fél társadalom megfigyelés alatt állt.

Több volt ügynök beszámolója szerint a beszervezések nagyon könnyen mentek, alig mondtak nemet némi juttatás fejében. Maguk között sem tudták, ki III/III-as.

1962 és 1990 között végezte tevékenységét ez az osztály. Láthatatlanul voltak jelen a mindennapokban, tettek jelentést ismerőseikről, barátaikról, azok viselt dolgairól és politikai véleményükről.

(Kiemelt kép forrása: Fortepan) 

Hirdetés