Erdély, amit nem lehet lefesteni

A Határtalanul pályázat keretében a 8. A osztály Erdélyben járt osztályfőnökükkel, Kovács Attila tanár úrral, osztályfőnök-helyettesükkel, Bencze Zsuzsa tanárnővel és Timkó András tanár úrral.

A papám régen mindig így köszönt el: „Aludj fekve!”. Ez a mondat most nyert értelmet számomra, mikor az osztálykiránduláson átlagosan napi 4-5 órát utaztunk, de volt, hogy 12-t. Hat napig jártuk Erdélyt, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ott kell élni ahhoz, hogy ténylegesen megismerjük. Tele van sok olyan különleges tájjal, amelyet nem lehet lefesteni. A Gyimes áll legközelebb a szívemhez a gyönyörű fenyőerdeivel, a Tatrosszal és a népdalaival. Erdélyt nem csak látni kell, hanem érezni is. Beszélgetni kell ott székely bácsikkal, akik között akad fogatlan is, tán az ujjuk is hiányzik, ha asztalosok, és egész életükben dolgoztak, és akkor kicsit megízlelhetjük az ottani világot.

Vajdahunyad várán kívül voltunk Déván, a gyermekotthonban énekelni, a Gyilkos-tónál, a Békás-szorosnál, a Tordai-hasadéknál, Máréfalván, Torockón, az Ezeréves határnál, Gelencén, Prázsmáron és Farkaslakán, Tamási Áron szülőfalujában.

De ez mind csak a fele annak, amivel itt találkoztunk. Láttunk kopjafákat, csörgedező patakokat, dombokat, hegyeket, völgyeket. A csíksomlyói kegyhelynél is imádkoztunk, és voltunk Drakula szülőházánál, Segesváron. A Szent Anna-tónál megtudtuk, hogy a hegynek létezik egy másik krátere is a tőzeglápban.

Ezt a lápot hidakon és deszkákon jártuk be. Egy ottani székely bácsi tartott előadást a láp érdekes növényzetéről, az ott anyázó medvéről, amelyik már három napja nem jelentkezett. Hallhattuk, hogy a székely ember mennyire szókimondó, ahogy mesélt a mámorkáról, „mer’ az egy olyan növény, hogyha azt megeszed, a másik vállát veregetve röhögsz mindenen tíz percig, aztán szépen bokáig összecsinálod magad, és mikor mennél ki a gémeskúthoz, hogy lemosdjál, már a többiek röhögnek rajtad”.

Ezen a kiránduláson jól összeszoktunk, kiderült számunkra, hogy hegymenetben, nem csak mi, hanem a többiek is lihegnek, és míg az osztályteremben valakinek nagy a hangja, egy kiálló sziklára nem biztos, hogy rá mer lépni. Kísérő tanáraink és a sofőrök sztorizgatása is teljesen hozzátartozott az élményhez. Sírtunk és nevettünk (egyiknél sem túlzok), és unatkoztunk is utolsó nap, amikor lerobbant a buszunk, és csak tíz óra után rázkódhattunk ismét hazafelé. Egy a baj: Erdély úgy elillant, mint a medve, amelyet csak egyikünk látott.

Nádudvary Gílvád 8.A