Kézzel hordták a trágyát, napkeltétől alkonyatig a mezőn arattak, istállóban éltek a Hortobágy pusztáin az oda elhurcolt jómódú parasztok, akik „veszélyt jelentettek” a kommunista rendszerre. Éjszaka jöttek a családokért az ávósok üvöltő németjuhászok kíséretében, hogy örökre elvigyék őket otthonról, ahová már nem térhettek vissza többé, hiába szabadultak a táborból.

hirdetés

A „magyar Gulágon” 1950-től 1953-ig Baranya megyéből mintegy ezer főt lakoltattak ki. Az ő visszaemlékezéseikből szemezgettünk, hogy megismerjük azt a terrort, amit el kellett szenvedniük.

Karácsony feldíszített faágakkal

Az akkor nyolcéves Guzsvány Mihálynét 1950 júliusában hurcolták el otthonából, Siklósról, két nővérével, szüleivel együtt. Ők földműveléssel foglalkoztak, édesapja minden pénzét arra költötte, hogy földjükön megtermelje a család számára a mindennapi betevőt.

Egyik hajnalban csizmadobogásra és kutyaugatásra ébredtek, rendőrök és ávósok érkeztek. Édesapjával aláírattak egy nyilatkozatot, hogy saját beleegyezésével hagyja el otthonát, majd fél órát kaptak összecsomagolni a holmijaikat – persze fogalmuk nem volt, merre viszik őket.

Guzsvány Mihályné a tavalyi megemlékezésen is részt vett

Két napig haladt a vonat nagyon lassan, senki nem tudta, merre tartanak. A zsidók példáját már ismerték, így joggal féltek az összezsúfolt szerelvényekben. Amikor éjszaka a Hortobágyra értek, ostoros legények fogták körbe és átkozták őket. A szerencsésebbek – akárcsak ő – egy barakkba kerültek, ahová háromszor annyi embert tereltek, mint amennyi befogadására alkalmas. A többiek pedig egy trágyával teli istállóba, ahonnan nekik maguknak kellett kézzel kiüríteni a trágyát, ha le akartak feküdni a szalmára.

Minden iratukat elvették, gyakorlatilag „megszűntek élni”. Egy másik rab tanította a gyerekeket, akiknek már tízéves kor után dolgozniuk kellett. Kamillát gyűjtöttek a mezőn, amit gyógynövényként hasznosítottak majd, az akkor még fiatal Guzsvány Mihályné vízhordó volt.

Az ünnepeket viszont tarthatták a maguk kis egyszerű módján: vasárnaponként voltak istentiszteletek és misék, a Bibliákat nem vették el a raboktól. Karácsonyra pici ágakat díszítettek fel, a szülők pedig csutkababákat ajándékoztak gyermekeiknek.

Először 1953 tavaszán hallottak az őrök rádióján keresztül az internálótáborok megszüntetéséről, Sztálin halála után. Végül szeptemberben kapta meg a család a szabadulólevelet. Ezután érkeztek meg Pécsre, szülőfalujukba már nem térhettek vissza. Szüleinek megmondták, soha, sehol, senkinek nem beszélhetnek a történtekről, édesanyja viszont mindig, mindenhol, mindenkinek beszélt róla, és arra kérte lányait is, hasonlóképpen tegyenek.

Hortobágyi munkatáborok (forrás: munkataborok.hu)

Szovjet hadifogolyból hortobágyi rab

Schleining Károly már 22 éves volt, túl egy szovjet hadifogságon, amikor elvitték otthonról, 1950. július 23-án. Bezörögtek a lakásba, aláírattak vele egy beleegyező nyilatkozatot, összecsomagoltattak vele ágyneműt, munkaruhát és élelmet, majd útnak indították Babarcról, mindazokkal, akiket onnan hurcoltak el. Persze holmijának töredéke maradt csak vele, mire a Hortobágyra ért.

Alkonyattól egészen szürkületig dolgozniuk kellett, aratásra fogták be. Minden reggel traktorok vontatták ki őt és társait a mezőre, ahol élelmet is alig kaptak.

1953 októberében szabadult ő is, később szerencséje volt, asztalosként tudott elhelyezkedni Pécsen.

Téglát hordott 18 évesen

Szintén 1950 júliusában hurcolták el Schwarz Jánosnét is családjával Kórósról. Az akkor 18 éves lányt aratásra fogták be. Ahogy virradt, már kezdték a munkát, ameddig pedig láttak a napfénynél, addig dolgoztak.

Később répát kellett szednie, majd téglahordásra kényszerítették. Ahogy lazultak a szabályok, már lehetett hazaírni, édesapja, aki költői ambíciókkal rendelkezett, szerzett papírt és íróeszközt. 1953-ban szabadultak ők is, falujukba már nem térhettek vissza.

Százaknak adott otthont egy ilyen épület

Tízezrek szenvedtek a pusztában

A hortobágyi táborokat a Rákosi-rendszer hozta létre az 1950-es évek elején. Családok ezreit internálták különösebb indok nélkül az ország nyugati és déli részeiből. Különféle állami gazdaságokban kellett rabszolgamunkát végezniük egészen 1953-ig, mikor is Sztálin halála után Nagy Imre első kormánya júliusban amnesztiát hirdetett. A munkatáborból azonban vissza otthonukba nem térhettek, kárpótlást nem kaptak. Beszélni a történtekről tilos volt.

Tavaly avatták fel Pécsen az elhurcoltak emlékművét

A magyar polgári kormány 2012-ben június 29-ét a kommunizmus kulák áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Pécsett tavaly avatták fel az elhurcoltaknak állított emlékművet a Kálvária-dombon, Szatyor Győző faszobrász alkotását, aki maga is elszenvedője volt a kitelepítésnek.

hirdetés
Hirdetés