Nők a bányában? Mai füllel már egészen bizarr elképzelés. Annak idején viszont, a kommunizmus kemény évtizedeiben ténylegesen számos nő szállt alá az aknákba. Nem a kényszermunkáról szólt ez a trend, a legtöbben megélhetési okokból bányásztak a pécsi tárnákban.
A mecseki bányászat évszázados múltra tekint vissza, a Duna Gőzhajózási Társaság vezérletével a 19. század közepétől elindult a szénkitermelés a régióban. Az első világháború alatt megroppant, de nem esett össze a cég, egészen a második világháborút megelőző Anschlussig (Ausztria beolvasztása a hitleri Németországba), akkor ugyanis a bécsi székhelyű vállalatot bekebelezte a hírhedt náci államférfi, Hermann Göring egyik vállalata és hadicélokat kezdett szolgálni a mecseki szén.
A második világháborút követően a szovjetek vették át az üzemeket, a bányászélet pedig visszatért a régi kerékvágásba, hogy aztán az ipar legnagyobb ágává fejlődje ki magát. A pécsi bányásztelepeken lakóknak alakított kultúrházak megteltek élettel. Ifjúsági szervezetek, néptáncosok, bálok.
Hamar beszivárgott a nagy Szovjetunió példamutató trendje: a női egyenjogúság nevében már ők is dolgoznak a bányákban! Persze az ezt hirdetők nagy része elfelejtette azt megemlíteni, hogy a vájár nők többsége a Szovjetunióban elhurcolt, kényszermunkára ítélt német ajkú, vagy jómódú „kulák” volt. Nagy hanggal példálóztak a boldog munkáscsaládokkal, ahol a szülők és a gyerekek minden nap vígan indulnak a bányákba.
Itt Pécsen ez kezdetben megrökönyödést váltott ki, hiszen az asszonyok itt a háztartást vezették, a növényeket termesztették, az állatokat gondozták. Az egyedülálló nők, fiatal lányok kis számban dolgoztak csak a bányáknál – az ő fizikumuk engedte a könnyebb, számukra kirótt feladatokat.
Gyorsan megváltozott azonban a helyzet. Háborús jóvátételek déli szomszédaink javára és az ország újjáépítésének címszavai alatt iszonyatos módon fel kellett pörgetni a termelés hatékonyságát és mennyiségét. Ugyan Pécset nem érintette a második világháború pusztítása, a mecseki bányászatra ugyanúgy vonatkozott a központilag megkövetelt kitermelési mennyiség.
Ez viszont nagyobb emberállományt kívánt: így az Alföldről, Debrecen környékéről toboroztak bányászokat. Azonban több nő érkezett, mint férfi. Ennek két oka volt: egyfelől a háború miatt rengeteg asszony maradt egyedül, akik új életet szerettek volna kezdeni, másfelől az agresszív TSZ-esítések miatt sokan otthagyták a mezőgazdaságot és az iparban helyezkedtek volna el.
Sorra épültek a női munkásszállók Pécs környékén, a bányaüzemekben női fürdőket alakítottak ki. A férfi dolgozók igyekeztek a nőket tehermentesíteni a feladatok alól, de állítólag olyanra is akadt példa, hogy az utolsó hónapjaiban járó terhes asszonyt úgy kellett kiparancsolni az aknákból, annyira kellett neki a pénz – nem szabad elfelejteni, hogy akkor sem gyes, sem gyed, se szülési szabadság nem volt. Sokan saját erőből elvégezték a vájárképzést, hogy aztán a föld alatt dolgozhassanak.
Nem egy botrány okozója volt, hogy a férfi több időt töltött női kollégájával – néha gyanúsan többet –, mint feleségével és családjával… Persze akadt arra is példa, hogy így köttettek házasságok.
Idővel, az évtizedek múlásával persze sokasodtak a férfiak, a nőket pedig a felszíni munkákhoz sorolták be. Így tűnt el ez az igencsak érdekes jelenség.
Forrás: Traj Ferenc – Nők a bányában, Dunántúli Napló Archívum
