„Az utolsó napokban már mindenki kezdte érezni, hogy nem lesz jó vége”

Egyre kevesebben vannak közöttünk azok közül, akik maguk is részesei voltak az 1956-os forradalom és szabadságharcnak, sőt, nem csupán passzív elszenvedői voltak a következményeknek, hanem személyesen tevékenykedtek, segítve a harcos felkelőket, majd menekülniük kellett. Nagy István a Mecseki Láthatatlanoknak segített fegyvert és élelmiszert hordani. Sikerült átkelni a határon, majd Belgiumban élte le életét, mielőtt 2008-ban visszatért Pécsre.

hirdetés

– Hol érte az 1956-os forradalom?

– A forradalom idején tizenhét éves voltam, Pécsbányán dolgoztam a bányánál. Október 22-én, mikor az első megmozdulások megtörténtek Pécsett, én Mánfán voltam egy esküvőn. Az országos hírekről október 23-án értesültünk. Aznap délután onnan tartottam be a városba, ahol már forradalmi hangulat uralkodott. A másnapi tüntetések során segítettem a többieknek egy vörös csillag leverésében is – magam hoztam a fűrészt!

– Milyen volt a közhangulat a forradalom napjaiban?

– Az utolsó napokban már mindenki kezdte érezni, hogy nem lesz jó vége az eseményeknek. November 4-én Somogyhárságyon tartózkodtam, amikor délután mondták, hogy bejöttek az oroszok Magyarországra. Az ezt követő három napot még ott, majd Pécs környékén töltöttem kisebb településeken. A Mecsekben fiatal fiúk és lányok társaságában rendszeresen segítettünk az ellenállóknak, a „Láthatatlanoknak” – bár őket az utókor nevezte el így – fegyvereket és élelmiszert vittünk nekik.

Fegyverekkel, élelmiszerrel segítették az ellenállókat

– Végül önnek is menekülnie kellett.

– Januárban kezdtük érezni, hogy egyre rosszabbá válik a helyzet, barátaimmal megbeszéltük, hogy külföldre emigrálunk. 10-15-en voltunk, akik vonattal útnak indultunk Beremend felé. Nem sokkal érkezésünk előtt a kalauz szólt nekünk, hogy már nincs messze a határ, de most szálljunk le, mert a határőrök nem bánnak kesztyűs kézzel azokkal, akik át akarják lépni az országhatárt. Így a hidegben, a hóban, a sötétben gyalogoltunk több kilométeren át. Egy házhoz érkeztünk, bekopogtunk és segítséget kértünk. A háziasszony közölte velünk, hogy már a Petárda nevű faluban, Jugoszláviában vagyunk, sikerült átjutnunk. A szerencsénk nem hagyott el, ugyanis abból a házból rendszeresen szállítottak csoportokat Eszékre, ahol egy „elosztó” működött a menekültek számára.

– Mennyi ideig volt Eszéken?

– Én egy hónapig tartózkodtam ott – van, aki 5-6 hónapot is –, és elég mostoha körülmények között éltünk. Sokszor víz nélkül, borotválatlanul. Viszont többször megkérdezték tőlünk, merre szeretnénk továbbhaladni. Én Belgiumot választottam. 1957 első felében aztán vonatra tettek, 500-600 fővel elindult nyugatra a szerelvény. Ausztriában már a Vöröskereszt segített rajtunk, jó ellátásban részesülhettünk, mielőtt tovább utaztunk. Végül Liége mellett szálltam le, ahol egy korábban, a második világháború után kivándorolt magyar fiú segített nekem elhelyezkedni.

Eszékről Belgiumba került a pécsi forradalmár

– Hogyan teltek az emigrációban töltött évek?

– Egy hentes mellett kezdtem el segédkezni, annak ellenére, hogy semmiféle képzettségem nem volt ilyen téren. Hamar megismerkedtem nálam pár évvel fiatalabb olasz feleségemmel. Öt évig dolgoztam ott, majd egy vasgyárban kaptam munkát, ahol egészen nyugdíjazásomig dolgoztam. Európa egyik legnagyobb gyára volt ez, jól jövedelmező állásom volt.

– Mikor tért haza?

– Belgiumban 2008-ig éltem. 2007-ben elhunyt a feleségem, és úgy éreztem, egyedül már nincs maradásom, öcsém felkeresett, hogy menjek haza. Így a rákövetkező évben hazatértem Pécsre. Gyermekünk nem született. Feleségem édesanyja nem kedvelt annyira, nem is szerette volna a gyermeket, de nekünk sem hiányzott annyira: mindkettőnknek jó, kerek életünk volt.

Hirdetés