Három pécsi professzor, akik naggyá tették az orvosi képzést

Három nagy pécsi orvosprofesszor kapott emléktáblát a Mária utcában. Rauss Károly, Donhoffer Szilárd és Szentágothai János mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a pécsi orvosképzés ma nem csak Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közé tartozzon. Egy immunológus, egy kórélettanos és egy ideggyógyász élettörténetét idézzük fel.

Legyőzte a tífuszt, majdnem világhírű lett

Rauss Károly a mikrobiológia terén alkotott maradandót. 1905-ben született Mernyén, Budapesten szerzett oklevelet 1929-ben. A második világháború nagyban megnehezítette a kutatói munkát, de ő mégis folyamatosan dolgozott. Csak 1946-ban, 41 évesen került Pécsre, addigra már a fővárosban az Országos Közegészségtani Intézet adjunktusa, a bakterológiai osztály vezetője lett.

Pécsre érkezvén a POTE Közegészségtani Intézet igazgatója lett, ami nem kis feladatot jelentett, ugyanis egy meglehetősen gyerekcipőben járó intézetet kellett felfejlesztenie. Ragyogó munkája azonban gyümölcsöző volt, modern tanszéket, megfelelő gárdát hozott létre hozzá és erősítette a szakmai kapcsolatokat is. 1951-től 1975-ös nyugdíjazásáig pedig a Mikrobiológiai Intézet igazgató professzora volt.

Az évtizedek alatt több orvosgenerációt tanított immunológiára, mikrobiológiára és allergológiára.

Rauss Károly a tífusz ellen küzdött kutatásaival

Rengeteg jelentős eredményt ért el kutatásai során: például társaival előállította a hatékony, csapadékos tífuszoltóanyagot. Ebben motiválták nyilván gyermek- és fiatalkori élményei, hiszen a diftéria és a tífusz jelentős veszélyt jelentett Magyarországra a 20. század első évtizedeiben. Ennek megfelelően elsősorban a védőoltások álltak érdeklődési körének fókuszában. A tífuszoltóanyag korszakos jelentőségű volt a hastífusz megállításában.

A WHO mégsem Rauss készítményét tette használatossá a nemzetközi gyakorlatban, holott eredményessége bizonyított volt. Az acetonos vakcina mellett tette le a voksát, amelynek a legkönnyebb volt a használata.

Amennyire kortársai és kollégái elmondásai alapján szerény, kitartó és humánus volt, annyira hangos sikerek és elismerések övezték Rauss Károly munkáját. Nemzetközileg elismert szakember volt, több nyugati tanulmányútja mellett később számos külföldi társaság választotta tagjai közé. Mintegy 150 szakközleménye jelent meg – több könyve és könyvfejezete.

Meghurcolták a rettegett professzort

Donhoffer Szilárd 1902 júliusának elején született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetem orvoskarán végzett 1926-ban. Ő már rögtön utána Pécsre került, ahol nem uralkodtak fényes állapotok az egyetemen és az akkori Belklinikán. Embert próbáló feladat volt megalapozni a képzés jó hírét. A klinikán 1949-ig dolgozott, közben egy évet Aberdeenben is. 1949-ig a Kórélettani Tanszék Intézetének megbízott vezetője, 1974-ig tanszékvezető professzora volt. Mellette a pécsi egyetem rektora is 1964 és 1967 között. 1964-ben az MTA levelező, 1973-ban rendes tagja lett.

Voltak nehezebb fejezetek is az életében: 1946-ban koholt vádak alapján állásvesztésre ítélték, munkáját csak 1948-ban folytathatta. Az MTA Orvosi Osztálya 1953-ban is ajánlotta levelező tagságra, de politikai okokból csak 1964-ben lehetett tag végül. Mindezek ellenére politikailag Donhoffer sosem lett elfogult, sosem tett különbséget felfogások között. Jó orvoshoz méltóan mindig a betegek érdekeit tartotta szem előtt, a magyar egészségügy és a kutatás tisztaságáért dolgozott.

Donhoffert két évre eltiltották az orvosi pályától

Az orvosi köztudatban a pécsi professzor neve a kórélettannal forrt össze. A hallgatók számára nem kevés aggodalmat nyújtottak a számonkérései, alapos felkészülés és tárgyi tudás nélkül aligha boldogultak nála.

Ahogy mások visszaemlékezéseiben is olvasni lehet, Donhoffer Szilárdot széles műveltség, kiemelkedő kritikai képesség jellemezte. Szeretett olvasni és a zenét is kedvelte. Intézetében a kutatómunkát személyesen ellenőrizte.

Korai kutatásai elsősorban a szénhidrát-anyagcserére vonatkoztak, később a véralvadással foglalkozott. Kísérletezett a táplálékfelvétel szabályozását és a táplálékválogatást illetően is, de a hőszabályozás vizsgálatában is elmélyült.

Donhoffernek 142 tudományos közleménye jelent meg. 1994-ben az elérhető egyik legmagasabb kitüntetést vehette át, az Akadémiai Aranyérmet, a pécsi egyetem örökös professzorává, Pécs pedig díszpolgárává avatta. 1999-ben hunyt el Pécsett.

Majdnem belehalt vérmérgezésébe a hadifogoly polihisztor

Szentágothai János 1912-ben született Budapesten, Schimert János néven. 1930-ban iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarára, 1936-ban szerzett diplomát. Elkezdett felfelé lépkedni a szamárlétrán, előbb mint gyakornok, majd tanársegéd a fővárosi Anatómiai Intézetben. Közben, 26 évesen megházasodott, feleségével később három lányuk született, mindhárman orvosok lettek.

A nácizmus ellen való tiltakozásul változtatta meg születési nevét Szentágothaira a professzor 1940-ben. A névválasztást az indokolta, hogy családjának erdélyi felmenői sokáig Szentágothán éltek.

1944-ben a nagyváradi tábori kórházban szolgált a háború alatt, tizedesként. 1945-ben amerikai hadifogságba került Bad Salzschriftben. Ott hamar kiderült foglalkozása, így rábízták a tábori kórház vezetését. Bár Szentágothai nem volt sebész, anatómiai ismeretei sokakat mentettek meg a haláltól. Bár jómaga is csaknem belehalt abba a vérmérgezésbe, amit egy sérüléses seb okozott.

Mindeközben Pécsett dr. Entz Béla, a Kórbonctani Intézet igazgatója figyelemmel kísérte Szentágothai sorsát Ausztriában, és üzent neki, amint hazatér, jöjjön a pécsi Erzsébet Tudományegyetemre az Anatómiai Intézet élére.

A professzor ősei erdélyi szászok voltak, Szentágothán éltek

Szentágothai 1946 márciusában érkezett meg Pécsre, szegényes körülmények között. Mikor csatlakozott hozzá a háború idejére Svájcba menekült családja, kénytelenek voltak az intézet könyvtárában lakni, mígnem sikerült saját lakást vásárolniuk Szentágothai Kossuth-díjából.

A következő években nehéz munka várt a kutatóra: az Anatómiai Intézetben zajló oktatás színvonalát kellett emelni. Némiképp sikerült is. Csak az akkor uralkodó viszonyokat példázva: korábban a hallgatók csak végtagokat boncolhattak 18-20 fős csoportokban, a „tetemellátás” javításával viszont már egész holttesteket. A bonctermi oktatás korábban 80-100 fős teremben zajlott, Szentágothai azonban szétválaszttatta válaszfalakkal a termet és kis létszámú csoportokat szervezett.

1963-ban azonban már újra a fővárosban dolgozott, holott többször elmondta, fájt neki elmenni Pécsről, a szeretett városból, ahol 17 éven át működött eredményesen.

A budapesti, majd Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetének igazgatója lett, 1976 és 1985 között az MTA elnöke. Ezt követően még parlamenti képviselőként játszott fontos szerepet a rendszerváltás idején.

A hazai tudományos élet csaknem összes elismerését begyűjtötte, számos külföldi akadémia választotta tagjai közé. 1994-ben váratlanul hunyt el.

Ahogyan azt olvashatjuk róla, átgondolt szerkezetű, de asszociációktól korántsem mentes előadásai voltak, kitért a klinikai vonatkozásokra is. Katalógus tartása nélkül is bejártak az óráira, néha még a lépcsőn is ültek hallgatók.

Jó érzékkel látta meg a fiatalokban a tehetséget, és ki is tudta hozni azt belőlük. Közösségépítő programokat szervezett, összetartotta a munkatársakat. Rendszeres erdőjáró sétái során minden tudományterületről szót ejtettek, történelemtől a művészeteken át a gasztronómiáig. A visszaemlékezésekből kiderül, mindig volt nála egy Goethe-kötet. Emellett gyakran készített akvarelleket is.

A János utcában kapott emléktáblát a három professzor

Hirdetés