Pécs mindig is a kóruszene fellegvárának számított hazánkban. Több jeles zenész, karmester, énekes öregbítette a város zenei hírnevét. A „nagy öregek” közé tartozik Dobos László is, akinek egész életét átszőtte a zene: tizenéves korában már vezényelt és még ma, nyolcvanhat évesen is előadásokat tart. A város nemrég Pro Communitate-díjjal jutalmazta az idős tanár-karnagyot.

hirdetés
Uránia Mozi

– Hogyan indult a zene iránti érdeklődése? 

– Édesapám hegedült, de nem szorgalmazta különösebben, hogy én is erre a pályára lépjek, ez belőlem fakadt. A Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem 1950-ben, az akkori zűrös időszakban volt, hogy énektanár sem volt, előfordult, hogy én vezettem az iskolai énekkart azzal a kevéske zenei képzettségemmel, amit a zeneiskolában szereztem – én is hegedülni kezdtem fiatalon.

– És miért pont a karvezetés?

– Későbbi tanulmányaim során a zongoratanárom mondta nekem, ügyesebb kézzel jó zongorista válhatna belőlem, nagyon muzikális vagyok – de hát nem volt ügyes kezem. Így váltottam a karvezetésre, amiből végül 1959-ben zenetanári oklevelet szereztem az akkori Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatán.

– Hány énekkart dirigált élete folyamán?

– Több kórussal is zenéltem, de hosszabb távon, nagyobb szabású munkát a Pécsi Kamarakórusban végeztem, amit 1958 őszén Tillai Aurél barátommal együtt alapítottunk. Húsz évig vezettük együtt, aztán távoztam az együttestől és még abban az évben megszerveztem a Pius-templom énekkarát, amit harmincöt évig vezettem. Még most is néha eljárok oda, kisebb-nagyobb szerepeket vállalok.

Ügyesebb kézzel zongorista lett volna belőle

– Hogyan jött az egyházi vonal?

– Vallásosan neveltek gyermekkoromban – aktívabb koromban még különféle szolgálatokat is vállaltam a templomban.

– Ha egy ars poeticát kellene megfogalmaznia, mit mondana?

– Én mindig azt vallottam, akkor jó a zene, ha örömet okoz. Ezt a felfogást egész életemben igyekeztem megtartani és továbbadni a tanítványaimnak. A legszebb rész a karnagyságban az, amikor megszólal a mű, az a pillanat, amikor az addig a bensőnkben élő zene fizikai valóságában is életre kel. Ez jelentette a motivációt is az évtizedek alatt.

Egyébként a karnagy legnehezebb feladata úgy vezetni egy kórust, hogy a kórustagok jól érezzék magukat. A zenei képzettséggel nincsen gond, azt elsajátítja az ember.

– A külföldi és hazai komponisták közül kik állnak a legközelebb a szívéhez?

– Számomra a legnagyobb zeneszerző Bach, benne minden megtalálható, a zene lényege, sava-borsa. A hazai szerzők közül talán Kodály mellett – aki a legtöbbet tette a kóruszenéért – Bárdos Lajost emelném ki, akivel személyes jó kapcsolatot ápoltam. Az ő művei nagyon könnyen énekelhetőek, élvezetesek.

„Az igazi csoda, amikor a bennünk élő zene napvilágot lát”

– A karvezetés mellett műfordítással is foglalkozik.

– Így van. Mintegy százhúsz műfordításomat tettem eddig közzé az interneten. Idegen szerzők műveit magyarítom, többnyire német és olasz szövegeket. Ezek teljesen ingyenesen felhasználható partitúrák, én csak annyit szoktam kérni, ha előadják, eléneklik, jelezzék felém is – ennek mindig örülök!

– Mit javasolna egy fiatal pályakezdő kórusvezetőnek?

– Egy fiatal pályakezdőnek amellett, hogy minden tapasztalatomat átadnám, azt javasolnám, hogy úgy irányítson, hogy öröm legyen az éneklés minden kórustagnak.

– Idős korában is nagyon aktív. Mivel foglalkozik?

– Hatvanéves koromban, nyugdíjazásom után még húsz évet tanítottam a Hittudományi Főiskolán pedagógiát. A katekétika és az egyháztörténet mellett sokat foglalkoztam játékpedagógiával, családpedagógiával is. Három szakkönyvem is megjelent a témában. Még napjainkban is tartok előadásokat a Hittudományi Főiskolán és a Szent Lőrinc Gondozóotthonban. Ezek rövid kis előadások rengeteg audiovizuális illusztrációval.

Húsz évig az egyetemen is tanított

– Legidősebb fia szintén karvezetéssel foglalkozik, ő is rendkívül eredményesen. Öntől leste el a szakma fortélyait?

– Biztos sok mindent tanult tőlem is, de akár engem a szüleim, mi sem beszéltük rá őt erre az útra, bár azért nyilván látta a példánkat – feleségem szintén zenész. Neki is ugyanazt a felfogást próbáltam átadni, mint ami engem vezérelt a pályámon.

– És a család többi tagja is ennyire muzikális?

– Nem mindenki. Második fiam ötvenhét éves, ő közlekedési üzemmérnök, ötvenéves lányom pedig az Agócsy Zeneiskola igazgatója. Négy unokám van, egyikük most diplomázott a PTE műszaki karán, másikuk elsős gimnazista. Budapesten pedig egyik unokám informatikus, az ő húga pedig ENSZ-alkalmazottként dolgozott, sok nyelven beszél folyékonyan. Ő tavaly szült, úgyhogy már egy dédunokával is büszkélkedhetek.

Névjegy
Dobos László 1932-ben született Dunaföldváron. Az első osztály elvégzése után költözött a családja Pécsre, ahol 1950-ben a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. Utána egy mezőgazdasági gyárban is dolgozott segédmunkásként, mivel politikai okokból nem engedték továbbtanulni. Levelező tagozaton mégis sikerült 1959-ben lediplomáznia. Pécsen egy zeneiskolában kezdett tanítani, nyugdíjazásáig ott is maradt. Huszonöt éven keresztül volt igazgató.
Pedagógiai kötetei mellett három szépirodalmi alkotása is megjelent rövid elbeszélésekkel.
Szabadidejében műfordításokat végez, illetve Orfűn, a család kis hétvégi házában kapcsol ki.