Polyák Gábor, a modellváltó PTE volt tanszékvezetője, a nem modellváltó ELTE jelenlegi oktatója leírta, mi a baj a magyar felsőoktatással. Szerinte viszont a próblémákra nem a modellváltás, azaz az alapítványi kiszervezés (ahogy ő fogalmaz: alapítványba rablás) a megoldás.
Az írás a Facebookon jelent meg, közlésére a szerzőtől engedélyt kértünk és kaptunk.
Polyák Gábor posztja:
“Az egyetemek alapítványba rablása során gyakori érv, hogy ahogy most van, úgy nem maradhat. Tényleg nem. Ezer sebből vérzik a magyar felsőoktatás, legalábbis az én szubjektív tapasztalatom is ezt mutatja.
- Alulfinanszírozottság. Nem tudom nem ezzel kezdeni. A magyar oktatóknak és kutatóknak egy globális versenyben kell részt venniük, olyan feltételek mellett, amik a kelet-európai régióban is vállalhatatlanok. Nem, nem lehet előbb a teljesítményt számonkérni, és utána, majd egyszer honorálni. Azonnali és jelentős béremelés nélkül nemhogy nemzetközileg nem leszünk versenyképesek, de itthon is egyre kevésbé ésszerű és valós választási lehetőség az egyetemi-akadémiai pálya.
- A szolidaritás hiánya. Ez nem kívülről gerjesztett probléma, és nyilván nem is csak az egyetemi szférát érinti. De amikor az egyetem elrablását szentesítő szenátusi ülésen a közgazdász professzor a bölcsészekbe és a természettudósokba rúg bele, amikor fel se merül, hogy a három legnagyobb vidéki egyetem együtt mozogjon a kormányzati nyomulással szemben, amikor az MTA szó nélkül nézi végig az egyetemek kivéreztetését, és az egyetemek, legalábbis intézményi szinten, szó nélkül nézik végig az MTA megcsonkítását, akkor vajon kitől várhatunk együttérzést?
- Életszerűtlen teljesítményelvárások. Nem azért életszerűtlenek, mert túl magasak, hanem azért, mert indokolatlanul sokszintűek és folyamatosan változók. Az MTA doktori cím ránehezedik az egyetemi életútra, a nemzetközi minősítésekkel köszönőviszonyban sem lévő folyóiratlistákkal, a személyes kapcsolatrendszer nem alábecsülendő jelentőségével, végső soron költségvetési szemléletével (hány MTA doktorát fizessen az MTA). Az egyetemi előmeneteli rendszer is folyamatos mozgásban van, egyetemi tanári pályázatot nagyjából minden évben másképpen kell írni.
- Oktatási kompetenciák súlyos hiányosságai. Az egyetemi oktatók túlnyomó többsége nem pedagógus, nem tanult oktatási módszertant. Amikor a diákokra panaszkodunk, akkor nagyon sokszor a saját korlátatainak próbáljuk elfedni. Teljesen esetleges, hogy egy oktató beletanul-e a szerepébe, vagy egész karrierje alatt szenved ő is meg a diákjai is az érdektelen órák miatt.
- Vezetői kompetenciák súlyos hiányosságai. Valljuk be, inkább kivétel, mint szabály, hogy egy egyetemi vezető valóban rendelkezik vezetői képességekkel, pláne gyakorlattal. Jellemző vezetői magatartás az, hogy a vezetői pozíciót az érintettek sok esetben a saját (kari, tanszéki) érdekeik érvényesítésére használják. A kiváló kutató és oktató nem feltétlenül kiváló vezető. A vezetői kompetenciák fejlesztésére sincs különösebb nyitottság. Ez végül sokszor meglepően autokratikus vezetési stílushoz vezet az egyetemen belül is.
- Torz pályázati kultúra. A TÁMOP és EFOP pénzek nem valós pályázati teljesítményt tükröztek, hanem az állami finanszírozás hézagjait tömködték be. Sem a megszerzésük, sem a felhasználásuk nem valós pályázati teljesítmény. Igazi európai szintű pályázati teljesítményt elvétve látunk, és a pályázati kedvet jelentősen csökkenti a túlbürokratizált és nagyrészt nem professzionális egyetemi pályázati infrastruktúra. Míg a magyar oktató azért pályázik, hogy azzal elviselhető szintűre hozza a fizetését, a nyugati kollégák azért pályáznak, hogy új kutatási témákra új csapatokat építsenek, új emberekkel. A finanszírozáspótló álpályázatok ráadásul éppúgy elfedik a baj súlyosságát a finanszírozással kapcsolatban, mint a Stipendium Hungaricummal idevarázsolt ázsiai és afrikai hallgatók a nemzetközi versenyképtelenséggel kapcsolatban.
- Az oktatási és az adminisztratív egységek átjárhatatlansága. A nagy egyetemek olyan komplex szervezetek, amelyekben az adminisztratív egységek egyre inkább önjáróvá, sok esteben önérdekűvé váltak. Ezen a kancellári rendszer tudott még csavarni egyet. A kancelláriákra egyre több olyan munkatárs került be, akiknek korábban semmilyen kapcsolata nem volt az egyetemi szférával, és nem is érdekelte, hogy az egyetem mint oktatási és kutatási intézmény hogyan működik. A kancelláriák nem csak drágák, hanem nehézkesek is, kizárólag bürokratikus szemléletben közelítenek a kérdésekhez.
- Konfliktuskerülés. Főleg a kormányzattal szemben az estek túlnyomó többségében csendes meghunyászkodás jellemző. Tárt karokkal vártuk a kancellárokat, elfogadtuk, hogy önként váltsunk modellt, a Rektori Konferencia mindig hallgat, sose áll ki az általa képviselt intézmények és egyetemi polgárok mellett. Ennek hosszú távú romboló hatásai legjobban a hallgatói önkormányzatok viselkedésén látszik, ahol hallgatói képviselet megint csak inkább kivételként látható, egyéni karrierépítés annál gyakrabban. Az egyetemi, akadémiai oktatók és kutatók lennének az elit, amelyik tartásból, autonómia és szabadság iránti igényből példát mutathatna. Mert ez a tudomány és a művészet szükségszerű velejárója, és mert ez az elit az, amely a jövő vezető elitjét és értelmiségét neveli. Ehelyett nagyrészt maga sem tartja sokra az autonómiát, annyira biztos nem, hogy kiálljon érte.
Mások biztosan máshol látják a bajokat. De hogy ezekre miért jelent gyógyírt az alapítványi működés, arra racionális választ senki nem tud adni.”
