Segít a nehéz sorsú családokon, próbálja átírni mások életét

Mintegy két évtizede segíti a nehéz sorsú pécsi családokat Rumann Anita. Az Esztergár Lajos Család- és Gyermekjóléti Szolgálat és Központ munkatársa végigjárta Pécs különféle részeit, szemtanúja volt a legszomorúbb és legdurvább családi szituációknak. Áldozatos munkáját novemberben, a szociális munka napján az Év Dolgozója-címmel honorálták.

– Mikor alakult ki az a szociális érzék, ami erre az útra terelte? Már kiskorában jelen volt?

– Igen, ez egészen gyermekkoromig nyúlik vissza. Bennem hamar kialakult, hogy gyermekekkel, családokkal szeretnék foglalkozni. Akkoriban még nem volt jelen a szociális tudományterület az oktatásban, így elsősorban az óvónői, pszichológusi pályákban gondolkodtam. A középiskolában humán fakultációra jártam: ez szociológiai és pszichológiai ismereteket foglalt magában. Plusz fakultációként biológiát vettem fel a 11. osztályban. Sosem szerettem a bioszt, de pszichológia szakra sajnos ebből a tárgyból kellett felvételizni. Aztán amikor a PTE bölcsészkarán meghirdették a szociális munka és szociálpolitika szakot, már nem volt kérdés számomra, hogy ebbe az irányba induljak el.

– Hol kezdte a pályáját és milyen utat járt be az évtizedek alatt?

– 1998-ban a korábban már működő családsegítő szolgálatokba integrálva alakultak meg a Gyermekjóléti Szolgálatok. Ötödéves voltam még az egyetemen, amikor egy „villáminterjút” követően felvettek az Uránvárosi Egységbe, a diplomámat ezalatt az idő alatt szereztem meg. Kétszer féléves terepgyakorlaton vettem részt, az elsőt a Nevelési Tanácsadóban, a másodikat pedig az Esztergár Lajos Családsegítő Szolgálatban töltöttem, a meszesi városrészben. Uránvárosi és meszesi területen láttam el családsegítői feladatokat, majd 2016-ban esetmenedzseri munkakörben kizárólag olyan családokkal dolgoztam, akiket a Gyámhatóság kötelezett a Központunkkal való együttműködésre. Egy évvel ezelőtt újabb feladatkört rendeltek Intézményünkhöz. Több kollégámmal együtt én is megpályáztam az óvodai és iskolai szociális segítői munkakört, és egy éve ezen a területen dolgozom. A bázis az Esztergár Családsegítő, ahol heti rendszerességgel team megbeszélésen veszünk részt. A többi napot mindenki a hozzá tartozó nevelési-oktatási intézményekben tölti. Hozzám a Bártfa Utcai Általános Iskola és a Keleti Városrészi Óvodák közül hat tagóvoda tartozik.

Uránvárosban kezdte a pályáját, később került Meszesre

– Melyek azok a tulajdonságok, amik elengedhetetlenek a szociális munka terén?

– A legfontosabb az empátia, és a nyitottság – ha leülök beszélgetni valakivel, érdekeljen a sorsa, a helyzete. A szakma legnagyobb kihívása megtalálni azt a kevés pozitívumot, amire lehet építeni, sokszor nagyon-nagyon kell keresni, hogy találjunk valamit, ami előre visz. Sok traumával, krízissel, kilátástalannak tűnő élethelyzettel találkozunk. Sokszor teszünk olyan hatósági intézkedésekre javaslatot – védelembe vétel, nevelésbe vétel, ideiglenes hatályú elhelyezés-, melyet a szülők nem vesznek szívesen. Néha viszont pont ez a „nyomás” az, ami változásokat indukál. Van, amikor elég egy intenzív családsegítői munka ahhoz, hogy a szülők szülői kompetenciáját megerősítsük, és más szakemberekkel együttműködve javítsunk a család helyzetén.

A szüleimtől azt az örökséget kaptam, hogy amibe belekezdek, azt a legjobb tudásom szerint csináljam. Ez a maximalizmus jellemzi a munkámat is. A kitűntetés kapcsán érkező gratulációk, pozitív visszajelzések legalább annyira jólestek, mint maga a díj. Azt még fontosnak érzem elmondani, hogy többen vannak még, akik hozzám hasonlóan régóta a pályán vannak, és nagy szakmai tudással és elkötelezettséggel végzik minden nap munkájukat.

– És a munkának melyik szegmense jelenti a legnagyobb kihívást?

– Mindegyik feladat másféle, és mindig az jelenti a legnagyobb kihívást, amin éppen aktuálisan dolgozom. A korábbi munkaköreimből adódóan leginkább az egyéni esetkezelésben szereztem tapasztalatot. Szeretem minél több oldalról megközelíteni ugyanazt a problémát. Az iskolában osztályfőnöki órák keretében tartok foglalkozásokat gyerekeknek, az idei tanévben pedig filmklubot is indítottam önként jelentkező 8. osztályos diákoknak. Rendszeresek a pedagógus és szülőkonzultációk mind az óvodákban, mind az iskolában, a gyerekek közül is egyre többen felkeresnek már.

– Ki tudna emelni, egy emlékezetes esetet, ami megmaradt Önben?

– Húsz év alatt sok emlékezetes esetem volt, amit viszont ki tudnék emelni, az egy meszesi édesapa és kislánya története. Az apa egyedül nevelte kislányát, komoly egészségügyi és alkoholproblémái voltak. A gyomorfájdalmait pálinkával kezelte. Kezdetben nagyon zárkózott volt, nehezen válaszolt kérdéseinkre. Amikor szóba került az italfogyasztás, olyannyira haragra gerjedt, hogy a keze ügyében lévő kiskutyát kihajította a házból, így kezelve dühét. Jól láttuk, hogy milyen indulatok rejtőznek benne, így akkor nem feszegettük tovább a számára kényelmetlen helyzetet. Az egyik rosszabbra sikerült éjszaka után kórházban kötött ki. Mivel nem voltak a közelben rokonok, a kislányt egy ismerős néni gondjaira bízta a férfi. Javaslatot tettünk a gyermek védelembe vételére, szakemberhez küldtük az apát, felkutattuk a rokonokat, bevontuk a szomszéd nénit is a gondozási folyamatba. Az apa számára óriási krízist jelentett az, hogy lánya ki is kerülhet a háztartásából, rokonokhoz, vagy nevelőszülőkhöz. A határozatban előírt feladatokat viszont teljesítette, ugyan voltak kisebb visszaesések is, de összességében érezhető volt, hogy előre haladunk. Az apa egyre több információt osztott meg velem családja történetéből. Kiderült, hogy voltak megszakadt kapcsolatok, hiányérzet, bűntudat, az újrakezdés vágya és a visszautasítástól való félelem. Sikerült felkutatnia az elvesztett hozzátartozóját, csak valakinek el kellett indítania ezen az úton.

“Mindig az a legnagyobb kihívás, amin éppen dolgozok”

– A pályakezdőknek milyen jó tanácsokkal tudna szolgálni?

– A már említett empátia a legfontosabb. Azt is javasolnám, hogy olyan helyet válasszanak gyakorlatuk helyszínéül, ahol a későbbiekben szeretnének majd elhelyezkedni. Másfelől nagyon sokat lehet tanulni úgy, ha van mellettük egy tapasztalt segítő. Én mindig szívesen vállaltam tereptanárként hallgatókat. A fiataloknak fel kell készülniük a kudarcokra is, a legjobb szándékunk ellenére sem tudunk mindenkinek segíteni. A szülők helyett nem tudunk döntéseket meghozni, lépéseket megtenni. Nem sok pozitív visszajelzést kapunk, sőt van, amikor egyenesen támadásnak vagyunk kitéve. Fontosnak tartom azt is, hogy tisztában legyünk magunkkal és a határainkkal, hogy meddig tart a mi felelősségünk. Munkánk eredménye sokszor csak évekkel később köszön vissza, és az sem biztos, hogy a tudomásunkra jut.
Ezen a nehéz terepen nagy megtartó erőt jelent, ha a szakmai vezetőnkre, kollégáinkra számítani tudunk. Én nagyon szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert minden egységünkben megtapasztaltam ezt.

– Ha hazaér a néha lelkileg is megterhelő munkából, ki várja otthon?

– A férjem és két gyermekem. Félig-meddig művészcsaládból származom, édesapám ötvös-ékszerész, a testvérem fotózik és több filmes munkájával is maradandót hozott létre. Kiállításaik kapcsán tőlem is többször megkérdezték, hogy én hogyan, milyen formában, mit alkotok. Korábban nem igazán tudtam erre mit válaszolni, úgy éreztem, hogy semmi kézzelfoghatót nem tudok felmutatni.

Én talán kevésbé látható módon tudtam-tudok hatni. Egy-egy család életében nyomot hagyni, átírni egy rossz forgatókönyvet, megmutatni, hogy lehet másképp is, meghallgatni, bízni és reményt adni!

Szociális területen az Év Dolgozójának választották