Dolgozott a NASA-nak, a Pentagonnak, a Fehér Háznak és az EU-nak is. Tilesch György a Szilícium-völgy egyik mesterségesintelligencia-guruja. Pécsi, ide járt középiskolába és egyetemre. Az MI-uralta új korszak kihívásairól a NASA volt fejlesztési igazgatójával közösen írt könyve (Mesterség és intelligencia) nemrég jelent meg magyarul. Ma délután öttől a Király utcai IT-Hubban tart előadást. Csütörtök délután a Nappali teraszán készítettünk vele interjút.

2010 óta dolgozik a Szilícium-völgyben. Sok mindennel foglalkozott azóta. Mennyiben változott a világlátása, a gondolkodása ebben az időszakban?

– Volt bennem egy idegenkedés Amerikával kapcsolatban, azt hittem, hogy “europid” lény vagyok, és a kettő összebékíthetetlen identitás. Kapálóztam pár évig, amíg beadtam a derekamat. Arra törekedtem az elmúlt 10-11 évben, hogy különösebb törések nélkül megússzam azt, hogy mindegyik világból a legjobbat hozom be a Tilesch György néven emlegetett egyenletbe. Amerika egy sokszínű ország, nem lehet egy Amerikáról beszélni, bármennyire is kényelmes. Én ráadásul nem Amerikába mentem, hanem a Szilícium-völgybe, ami egyszerre egy mágikus és riasztó közeg, a világ minden részéről idevonzott és kőkeményen megfizetett okos embereknek és a kreativitásnak egy világmasszája. Ezek az emberek elkezdenek egymással dolgozni, álmodni, cégeket csinálni, megváltani a világot. Amikor ebben a közegben megjelenhettem, az egy rakéta volt számomra. Az amerikaiaknak van sok, Európával nem kompatibilis tulajdonságuk. Nem szeretem a felületességüket, mérsékelten kedvelem az anyagiasságukat. Viszont nagyon szeretem Kaliforniát, annak éghajlatát, az említett szellemi koncentrációt, az amerikaiak praktikumát, a teljesítménykényszerüket. Utóbbival kapcsolatban mesélek valamit. Minden magyarnak van egy mankója, amikor idegen földre vetődik: a “magyar Nobel-díjasok” című toposz. Az első fél évben, amikor még el voltam veszve, én is mindenkinek ezt mondogattam. Az amerikai felszínesen udvarias fajta, és megkérdezi ilyenkor, hogy jó, jó, de hogy vagy te benne ebben az egyenletben, mit tettél le te magad az asztalra. Kellett ez a törés, hogy rájöjjek, az én teljesítményem sokkal fontosabb annál, mint hogy egy Budapestről elszármazott atomtudós eredménye hogy hat vissza rám.

Értem, és mi változott azóta a Szilícium-völgyben és Amerikában?

Amikor kimentem, az még a rettenetes startup-kor volt, amikor mindenki úgy érkezett, hogy az ő cége lesz a következő Google meg Facebook. Minden a fogyasztói startupokról és appokról szólt. Ez azóta teljesen átalakult, most már csak a nagyfiúk játszanak ott, a völgy sokkal jobban hasonlít a Wall Streetre, mint a Wall Street magára. Még annál is drágább lett minden, mint korábban volt, elkezdett más típusú embereket vonzani, már nem annyira fontos  a kreativitás meg a világmegváltás. Ebből a szempontból nem előnyére változott. Amerika pedig túl van négy év rémálmon, amit Trump jelentett, Kalifornia legalábbis így élte meg, és talán az ország nagy része szintén, függetlenül attól, hogy republikánus vagy demokrata. Az ország túlpolitizálttá vált. Amikor kimentem, nem volt divat politikáról beszélgetni, a politikáról való beszélgetést a magánéletbe való beavatkozásként élték meg az amerikaiak. Kaliforniában ez különösen igaz volt, az ottaniak alapvetően konfliktuskerülők, ezért alapból nem beszélgettek politikáról. Amint Trump megérkezett, ez megváltozott, minden a politikáról szólt, Amerika elkezdett hasonlítani Magyarországra, amit riasztónak éltem meg. 

Jogászként végzett Pécsen, hogyan jutott el a mesterséges intelligenciáig (MI)?

– Van egy jogi diplomám, de nem vagyok jogász alkat. Az egyetemen is inkább a filozófia érdekelt meg az állambölcselet, és felszívtam ezek mellé számos olyan hasznos diszciplinát, ami a piacon értékesíthető volt. A jogász viszonylag ritkán keresi azt, hogy mi lesz, inkább azt, hogy mi van, és azon a szabályrendszeren belül mit lehet csinálni. A karrierem, az első pár évét kivéve, nagyon erősen az innovációra, technológiára fókuszált, a jogászságom ebben viszonylag keveset számított. A karrierem elején – először ösztönösen, aztán egyre tudatosabban -, próbáltam minden szektornak a játékszabályait megtanulni. Policyvel kezdtem – Európai Bizottság, vállalkozáspolitika, innovációs politika -,  aztán következtek a startupok, majd a Microsoft, azaz a corporate-világ, amikor kikerültem Amerikába, akkor a Microsoft legerősebb szociális partneréhez kerültem. Társadalmi szektor, filantrópia, non-profit szervezetek világa: ezeket szépen körbe- és egybejátszottam. A karrierem elején inkább hátránynak, mint előnynek számított, hogy nem álltam rá egy sávra, de én a puzzle minden egyes darabját birtokolni akartam. Kevés ember van, aki az MI-vel úgy kezd el foglalkozni, hogy nincs valamilyen személyes gyerek- vagy fiatalkori élménye, érintettsége. Én magam is sci-fik olvasásával kezdtem – például Stanislav Lem, Isaac Asimov – ezekben már markánsan megjelent ez a problematika. Ahogy egyre mélyebben merültem a technológiai szektorba, 2015 környékén adódott egy nagyon érdekes együttállás. Akikhez legközelebb voltam akkor, a Szilícium-völgy kockázati tőkései és startupjai, azokhoz hirtelen elkezdett áramlani a pénz. Ezek a cégek az úgynevezett határtechnológiákkal, azaz a jövő nagy cégeit építő technológiákkal foglalkoztak, ezek közül volt egy a mesterséges intelligencia. Az én személyes revelációm az volt, hogy abban a közegben, amiben mozogtam, és ahol voltak politikai, nagyvállalati meg startup vezetők is, felismertük, hogy az MI egyrészt kézzelfogható, jelen idejű valóság, másrészt felül fog emelkedni a többi technológián, mert az agya lesz mindennek, ez fogja azokat hajtani. Akkoriban befektetési szemszögből együtt kezelték még a virtuális és kiterjesztett valóságot, a nano-, bio-, és kvantumtechnológiát. Voltunk páran, többek között a szerzőtársam, Omar Hatamleh, akik azt mondták, hogy az MI-re kell koncentrálni ezek közül. 

Hogyan és miért született meg a Mesterség és intelligencia című könyv? Volt egy szerzőtársa, de időnként egyes szám első személyben fogalmaz a szöveg, sőt, egy esetben életrajzi utalás is van benne. Hogyan volt ez közös munka?

– Három éven keresztül írtuk a könyvet. Egy nagy, csendes összenézéssel indult a közös munka. A szerzőtársam a NASA innovációs vezetője volt akkor, és az egyik legszentebb küldetése az volt, hogy innovációs-technológiai vezetőkből csináljon egy közösséget, ami évente összeül, bezárkózik a NASA Johnson Space Centerében Houstonban, és ebben inspiratív közegben, honorárium valamint sajtónyilvánosság nélkül mindenki azt mond, amit nem szégyell, egymástól tanulunk. Kilencven embert hívtak meg minden évben, nagyon ment, egymást taposták a legnagyobb vezetők, hogy ott lehessenek, mert mások voltak a játékszabályok, mint általában. Talán 2016-ban lehetett, hogy az egyik ilyen alkalommal, miután a legtöbben arról beszéltek lelkesen, hogy cégük és szervezetük minden kártyáját rárakta az MI-re, mert az a jövő, a nagy bumm, az esti, informálisabb beszélgetésen már egészen más húrokat pengettek. Akik korábban azt mondták, hogy biztosak a dolgukban, beismerték, hogy valójában semmit nem tudnak, és nagyon félnek attól, amit csinálnak, amikor nem vállalatvezetőként, hanem mondjuk szülőként, fogyasztóként, polgárként gondolnak az MI-re. Akkor Omarral azt mondtuk, könyvet kell erről írni, hiszen ha a világ vezetői rátették a kezüket valamire, ami hatalmas lesz, és amitől maguk is félnek, akkor a társadalomnak, a felelősen gondolkodó polgároknak is tudniuk kellene erről. Elkezdődött egy hosszas kutatómunka, mert sem én, sem Omar nem voltunk MI-specialisták, viszont azokban a körökben mozogtunk, ahol ezt a tudást meg lehet szerezni. Háttérbeszélgetéseket folytattunk mindenkivel, akihez hozzá tudtunk férni a témában. 

Nem voltak hasonló tematikájú könyvek akkoriban?

– Hasonlók nem voltak. Volt a száraz, tankönyvszerű technológiai megközelítés, a gazdasági jellegű, “miért lesz sok pénzed, ha az MI-t használod” tematikájú írások, és a hosszú távú, az öntudatra ébredő szuperintelligencia megjelenésének lehetőségeit taglaló dolgok. Mi nem erről akartunk írni. Hanem arról, hogy mi van most, hogy mennyire hatalmas már jelenleg is ez a technológia, és hogy mindenkinek oda kell figyelnie rá. Szerettük volna továbbá meghaladni az MI-kapcsán az optimista-pesszimista felosztást, amibe lépten-nyomon belebotlottunk, és ami nagyon zavart mindkettőnket, erre pedig a legalkalmasabb forma egy könyv volt.

Küzdöttem a szöveggel, aminek a stílusa messze áll a média hasonló tematikájú tudományos ismeretterjesztő szövegéitől. Nagyon sűrű, maximális koncentrációt igényelt részemről. Amikor befejeztem, akkor az jutott eszembe, hogy ez talán szándékolt is, hiszen az egyik üzenete a könyvnek, hogy össze kell magunkat kapni egyénileg és közösségileg, és nagyon másképpen hozzáállni ehhez az egyre inkább MI-uralta korszakhoz, mint ahogy eddig tettük. Jól gondolom ezt?

– Nem volt szándékolt, de örülök annak, hogy ezt mondja. A legfőbb üzenetünk az volt, hogy mindenkinek, aki az elmúlt 5-10 évben digitális eszközöket használt, és már robotpilóta üzemmódban van, nagyon össze kell magát kapnia. A koncentrációs képességet, a kritikai gondolkodást, a tisztánlátást kell megacélozni. Sokkal jobb emberekké kell válnunk, hogy ezt a féktelen erejű valamit meg tudjuk rendszabályozni. Az én eredeti koncepciómat, ami egy sokkal mélyebb, sokkal hosszabb könyvről szólt, mind a szerzőtársam, mind az amerikai szerkesztő leszavazta, mondván, sosem fog átmenni a piacon. Ettől függetlenül meg fogom írni később egy második részként. Hogy emészthető terjedelmű legyen a szöveg, ahhoz ez a maximum, amit leírtunk. A társadalmi hatásokat akartuk bemutatni, adatokkal alátámasztva, a lehető legkevesebb fantáziálással. Mialatt írtam, az Ipsos adat- és közvéleménykutató cégnek voltam a vezérigazgató-helyettese Párizsban. A cégen belül enyém volt az MI-téma, számos ezzel kapcsolatos társadalmi kutatást indítottam el, ezeknek az eredményeit bele is tudtam sűríteni a könyvbe. Ennek persze hátránya is van, mert az adat avul, és emiatt át kellett írni a szöveget többször. Ennek ellenére olyat szerettünk volna írni, ami pár évig biztosan érvényes marad.

Meddig lesz érvényes ez a könyv?

– 3-5 évig biztosan, ebben a formájában. Egy részében alapelveket, princípiumokat fektettünk le, ezek örökérvényűek, vagy legalábbis hosszú távon érvényesek. Az amerikai és a magyar kiadás megjelenése között körülbelül egy év telt el. A könyvben szerepelnek esettanulmányok nemcsak a múltból, hanem a közeli jövőből is, ezek a “jóslatok” közben bejöttek. 

Az MI-ről a legtöbbünknek először a közösségi médiaplatformok, elsősorban a Facebook, és annak elképesztő hatalma jut eszébe. Most nagyon forró téma a nagy közösségi médiaplatformok megregulázása. Hol tart ez a folyamat most, mi a legreálisabb forgatókönyv, és Ön szerint meddig kellene eljutnia?

– Az, hogy a világ most ennyire figyel erre, legfőképpen a The Social Dilemma című netflixes dokumentumfilmnek köszönhető, ami a kocsmai beszélgetések szintjére vitte le a problémát. Sok ember, aki azt hitte, hogy csak őt érdekli ez és csak neki vannak ilyen félelmei, hirtelen megtalálta a sorstársait. Ha a szabályozási részt nézzük, akkor azt lehet elmondani, hogy a Facebook sokáig szent tehén volt. Mégpedig azért – és ezt elmondtam egyszer egy nagyon magas szintű politikia fórumon is -, mert tegnap ezek a srácok kapucnis kódolók voltak valahol, sikerült összerakniuk egy médiabarát toposzt magukról, egy ponton azonban ez az aranyos gyerekek által összerakott platform elkezdett a világ legnagyobb hatalmává válni. Ezt követően aztán meg tudta finanszírozni a szükséges lobbistákat, meg el tudta helyezni az amerikai szenátorok gyerekeit különböző pozíciókba, ami jó ideig bevédte. Európában mindez másképpen volt, mert szinte kezdettől fogva bizalmatlan volt a politika a Facebookkal szemben. Trumppal különalkukat kötöttek, melynek révén el tudták kerülni a rendszabályozást és a visszacsapást. A Biden-adminisztráció alatt megszületett egy olyan kétpárti konszenzus, ami ezt a témát hatásosan akarja kezelni. Mindenkinek más a motivációja, de a vége lesújtás lesz. Sokáig az volt a narratíva, hogy mivel nagy amerikai vállalat, ezért Amerika nem fog hozzányúlni, ez viszont alapvetően megváltozott, mert látják a túlhatalmát, hogy mindenki a Facebook kényének-kedvének van kiszolgáltatva. Azok az amerikai és nem amerikai politikusok, akikkel erről beszélgettem, elsősorban nem is a hatalmi féltékenység oldaláról közelítik meg ezt a problémát, hanem azt is látják, hogy ami ma a közösségi médiában történik, az a társadalom kötőszövetének alapjait támadja. A bizalmat támadja, polarizáltságot hoz létre ott, ahol nem kellene. Algoritmikusan lehetett volna egy teljesen másik utat választani, csak éppen ezeknek a vállalatoknak a növekedési modellje azt irányozza elő, hogy bármibe is kerül, nőjenek. Az algoritmus arra törekszik, hogy minél több júzert vonjon be, függetlenül attól például, hogy azok valósak-e vagy sem. Maximalizálja a hirdetési bevételeket, ami azt is jelenti, hogy nem kell feltenni kényelmetlen kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy egy politikai vagy nem politikai hirdetés honnan jön, és ott kell tartani a júzert, kerül, amibe kerül. Ha egy csajok lecsekkolására megalkotott platform hirtelen és véletlenül a közbeszéd legnagyobb fóruma lesz, akkor ennek felelősségi funkciói is vannak, amelyek jelenleg nem működnek jól, az kevés, hogy a Facebook azt mondja, hogy ő saját magát szabályozza. Néhány dolgot azért jól csinálnak – bár nem sokat -, hiszen öntik bele a pénzt, mert ők is érzik, hogy ég a ház. A deepfake-fenyegetést például eddig elég jól kivédték, jóval korábbra vártuk, hogy egy deepfake videó mondjuk eldöntsön egy választást. Összefoglalva: egy éven belül történik valami, ami a Facebookot csúnyán megnyirbálja. A szétdarabolásában én nem hiszek, az a 2020-as években már nem megoldás. Valami nagyszabású dolog fog történni, mert érzi mindenki, hogy kiadtuk a kezünkből a kormányrudat egy reklámozói platformnak. 

Most egy cégről beszélünk, de az üzleti modell túlmutat rajta, azzal is kellene valamit kezdeni, nem?

– Erősen. Reklámozásra épülő platformokat nem szabadna használni társadalmi párbeszédre, mert az ösztönző rendszere egészen más, mint a társadalmi érdek. Emiatt kifejezetten káros, hogy ez lett az egyedülálló üzleti modell, anélkül, hogy megvizsgáltuk volna, milyen modelleknek lehetne még létjogosultsága. 

Vannak, akik vitatják, hogy ez gyökeresen új korszak lenne, illetve, hogy új stratégiát igényelne az új korszak. A könyvben is van egy rész, ahol idéznek egy ilyen véleményt, mely szerint majd ezt is megoldjuk, mint az elmúlt évtizedek, évszázadok technológiai kihívásait. Ezzel a könyv egyértelműen nem ért egyet. Miben más az MI kihívása, mint az előzőek?

– Az MI transzverzális technológia, olyan, mint az elektromosság, mindent áthat, mindent képes maga alá gyűrni. A másik az, ami szinte metafizikai magasságokba emel minket, hogy itt egy új intelligenciáról van szó. Egy ember által generált intelligenciáról, ami valószínűleg még egy jó ideig alulról fogja nyaldosni az emberi kognitív képességek határait, de bizonyos sávokon már sokkal jobban teljesít, mint az ember. Ami még nagyon fontos, hogy nyílt végű, bakugrásokkal közlekedő technológiáról van szó, ami ma már tízszer vagy százszor erősebb, mint tegnap volt. Ezt az emberi agy szerintem nem képes kezelni. Nem arról van szó, mint a korábbi technológiaváltásoknál, hogy van időnk rá, és majd évtizedek alatt végigcsorog a társadalmon. Nem évtizedek alatt csorog végig, és nem is csorog, hanem száguld, ez a legnagyobb probléma vele. Mondok példát. Vegyünk egy szakmát, ami automatizálható, például a radiológusokét. A Stanford Egyetemen csináltak egy kísérletet, amelyben a nulláról tanítottak be egy algoritmust radiológiai analízisre, rákos leletek elemzésére. Négy óra után lett jobb és gyorsabb, mint bármely radiológus a világon. Egy radiológus kilenc évig tanul az Egyesült Államokban, az algoritmusnak négy óra elég volt. Ezzel nem lehet versenyezni, magunkat, a magunk szakmafelismerését kell átalakítanunk ahhoz, hogy egy ilyen világban érvényesülni tudjunk.

Egy interjúban azt mondta, hogy amíg Mari néni nem érzi a saját bőrén, hogy az MI jó dolog, addig egy ilyen tudományos-fantasztikus univerzumban fogunk üldögélni. Mi jót hozhat az MI Mari néninek?

– Erről már szerencsére nem csak fantáziálni tudok. Sok olyan kormánnyal dolgozom a világban, akiknek az a szent céljuk, hogy a közszolgáltatások szintjén, a mesterséges intelligencia segítségével, növeljék az állampolgári elégedettséget. Az MI számos rosszul működő kormányzati, önkormányzati funkciót tudna átvállalni és megjavítani. Ebben a legnagyobb bajnokok városok, nem államok. Dubajban például 2013-ban vették fel az első kormányzati adattudósokat, 2017-től pedig már elindították a közszolgáltatási projektjeiket, aminek az az eredménye, hogy a kormányzati tisztségviselők pozíciója attól függ, tudják-e növelni a saját területükön a citizens happiness indexet vagy sem. 2019-ben bizonyos kérvények elbírálására még 2-3 napot kellett várni, most 2-3 percet, vagy éppen nullát, mert egy MI oldja meg a legegyszerűbb problémákat. Dubajban MI felügyeli a vízfogyasztást, tehát ha elutazol nyaralni és nyitva hagytad a csapot, akkor kapsz egy sms-t, hogy zárd el, de ha nem tudod megoldani, elzárjuk neked. Ezt imádják az emberek, és teljes joggal imádják. Hogy közelebbi példákat hozzak, Nyugat-, és Észak-Európában is számos MI-hez kötődő városi projekt van, tömegközlekedés, smart city témakörben, bizonyos kérvények elbírálása már teljesen automatizálva történik. Egyre többen értik meg, hogy egy politikus túlélésének záloga az lehet, hogy ezeket a technológiákat hogyan tudja hasznosítani. Mari néni megérzi, ha kevesebbet kell fizetni a vízért, és feljegyzi azt, hogy tegnap még fél évet várt egy kérvény elbírálására, ma meg nulla percet.

Azt mondja a könyv, hogy végső soron az egész emberiség érdeke az, hogy az MI fejlődése kontrollált, etikus keretek között menjen végbe. Kik azok a szereplők, akik jelenleg ellenérdekeltek ebben és miért? Nincsenek tisztában a kockázatokkal? Vagy tisztában vannak, de nem érdekli őket?

– A legnagyobb veszély az, hogy nincsen társadalmi kontroll. A szabályozás csak egy következménye a társadalmi kontrollnak, a társadalomnak először fel kellene ismernie, hogy ennek milyen kifutásai lehetnek. Vannak az MI-nek olyan területei, például a hadászat és a hírszerzés, amelyekről köztudott, hogy először minden új technológiát ott alkalmaznak. Egy új hidegháborús vagy langyosháborús korszak vette kezdetét, ez különösen Amerika és Kína viszonyában érhető tetten. Amikor amerikai kormányzati vezetőkkel beszélgetek, akkor rendszerint elmondom, hogy amikor valakit kijelölünk ellenfélnek és összecsapunk vele, akkor nagyon könnyen olyanná válunk, mint ő. Társadalmi modellek kezdenek el kialakulni az MI körül, és ez az említett nagyhatalmi szembeállással vegyítve azt hozhatja, hogy belecsúszunk egy vetélkedési spirálba, és az etikára elkezdhetnek fékként gondolni, ami nagy probléma lehet. A jó hír viszont az, hogy az MI-t érintő első etikai szabályozási igények az amerikai hadsereg felől érkeztek. Az üzleti világban a nagyobb cégek mára belátták, hogy az MI-fejlődésük legnagyobb gátját jelenleg az etikai policy területén lévő hiányosságaik képezik. Azt is belátták – erről írtam nemrég egy nagy tanulmányt a World Economic Forumnak -, hogy az MI-etika nem olyan, mint a céges társadalmi felelősségvállalás, hogy adunk rá némi pénzt, aztán mindenki befogja a száját. Ha egy terméket etikai fékek nélkül kitolsz a piacra, de kiderül, hogy problémás a működése, akkor az nagyon sok pénzedbe kerülhet. Ilyen volt például az Amazonnak a humán erőforrás rendszere, ami minden pozícióra fehér férfi programozót javasolt, de más cégeknek is voltak ilyen balul elsült projektjei. A jobb cégek elkezdtek erre a területre invesztálni, elkezdték átképezni a munkatársaikat arra, hogy megjelenjen az etikus gondolkodás a tervezés minden folyamatában. Ebben optimista vagyok, egyre inkább haladunk egy olyan gondolkodás felé, ami az MI-etikát integrálja. A másik oldalon nagyobb részt állami, kisebb részt startup-szereplők állnak, akiknek az az érdeke, hogy senki ne gördítsen akadályokat eléjük. A legerősebb MI-startupok nagy része jelenleg állami beszállító, és biztonsági, arcfelismerő programokkal foglalkoznak.

Részletesen leírja a könyv, milyen nemzetközi együttműködésre van szükség a különböző piaci, politikai, tudományos szereplők között annak érdekében, hogy az MI fejlesztés optimális irányt vehessen. Szerintem munkaköri ártalom, de az újságírók általában elég pesszimisták a világ állását és közeljövőjét illetően, Önök viszont nyilván azért írták meg ezt a könyvet, mert látnak rá esélyt, hogy ezek a nemzetközi együttműködések – akár már nagyon rövid távon – megvalósulhassanak. Mondjon néhány bíztató jelet, ami arra utal, hogy van remény, és 20 év múlva nem valami disztópikus amerikai sorozat világában fogunk élni!

– A jó hír, hogy ilyen szervezetekből nincsen hiány, a rossz, hogy nem igazán adekvát, amit most csinálnak, pontosabban a tevékenységük sebességével és bürokratikusságával van gond. Ebből a szempontból a média szkepszise érthető, és osztom. Ami jó hír, hogy az EU végre kijött az új, MI-re vonatkozó keretszabályozásával, ami nem rossz, sőt, inkább jó. Előremutató, társadalmi hatások, kockázatok alapján közelíti meg a témát. A megoldás nem felülről fog érkezni, a nemzetközi intézményrendszerünk nincsen felkészülve a feladatra. Én azokat a szövetségeseket keresem a világban, akik alulról tudnak építkezni. Közérdekű technológiákban kell gondolkodni, a társadalmi bizalom helyreállítása kell, hogy legyen a cél. Hiszünk abban, hogy már nagyon sokan rájöttek arra, hogy iszonyú gáz, ami a piacon jelen pillanatban elérhető és túlhatalma van. Nagy alapítványok, demokratikus kormányzatok segítségével kell kihozni olyan technológiai megoldásokat, amelyek olyan közérdekű funkciókat látnak el, amire a polgárnak valóban szüksége van, és ezáltal ezek a technológiák is visszanyerik a felhasználóik bizalmát. Ennek a komponensei különböző szervezeteknél léteznek, ezeket kell felemelni és közös zászló alá szervezni. 

Mondana példát erre?

– A Signal applikáció például úgy határozta meg önmagát, hogy mindennek az ellentéte, ami az üzenet-applikációs piacon van. Non-profit üzleti modell, peer-to-peer kapcsolat (a hálózat végpontjai közvetlenül egymással kommunikálnak, központi kitüntetett csomópont nélkül) , a személyes adatok nem-használata, minden a felhasználó telefonján marad. Állnak össze a dolgok, a jéghegynek csak a teteje látszik, de hatalmas, ami a felszín alatt van.

Most alapvetően a nyugati világról, a nyugati polgár hozzáállásáról beszél, de ott van Kína, és a kínai hatalom által MI-módszerekkel megfigyelt társadalom, ami egy egészen más világ. Ez mennyire bonyolítja meg azt, amiről az előbb beszélt?

– Nagyon. Ha olyan jövőbeli nemzetközi szerződésekről beszélünk a témában, amiknek tényleg van értelme és nem csak falból írták alá őket, akkor nagyon. A kínai állampolgár alapvetően támogatja a kommunista pártot abban, hogy világhatalmi törekvéseit MI-alapokra helyezze, mert úgy gondolja, hogy azáltal neki is jobb lesz, nagyobb kocsit vehet, jobban élhet. Ennek az MI alapú korai kínai társadalmi operációs rendszernek vannak betüremkedései olyan országokba is, amelyek Kína szövetségesei vagy éppen inganak a nyugati világ és Kína között. Magyarország első nagy MI-alapú arcfelismerő projektje Siófokon valósul meg a parti sétányon kínai technológiával. Keményebben kéne meghúzni a határokat, hogy kitől és milyen technológiát veszünk. A kínaiak lendület tekintetében előtte vannak a nyugati világnak, jelentős forráskoncentrációt valósítottak meg az MI-fejlesztésben, az oktatási rendszerük például egyre inkább  MI-alapú. Lenin azt mondta, hogy a kommmunizmus egyenlő a párt plusz az elektromosítás. Ugyanezt mondja Kína, csak az MI-vel. A nyugati világban nem került ennyire a fókuszba az MI az elmúlt években. Európa inkább fél tőle, szabályozni akarja, Amerika pedig a Trump-korszakban meg volt bolondulva és kiszámíthatatlan volt, csak azt követően kezdődött az erőforrás-koncentráció ezen a területen, hogy Kína ki lett jelölve ellenfélként. Összességében: Kína nem vezet, de nagyobb a lendülete és jön föl, ráadásul nagyon koncentráltan jön föl, tudja, mit akar csinálni. Társadalmi rendszerem alapja az MI – mondja Kína. Az egymondatos definíciók sokat segítenek. Új-Zélandé például az, hogy az MI küldetése az, hogy a polgárok jólétét szolgálja. Ezzel szemben Európa 50 ezer oldalon akarja szabályozni a technológiát, Amerika meg azon dilemmázik, hogyan fogja megóvni a maga MI-cégeinek primátusát úgy, hogy közben nem sodródik bele egy kínai modellbe. 

– “Transzcendenciánk díszeleg. A csillagok szövetsége lehet a titok.” Ezzel az idézettel zárul a könyv, ami a Google mesterséges intelligenciájának verse. Van egy isteni aspektusa is az MI-ről való gondolkodásnak. Egyfelől felvillantja a könyv ennek egy már létező szektás vonulatát, másfelől azt is mondja, hogy egyáltalán nem túlzás a témát ebből a szempontból is megközelíteni. Miért került ez a vers a könyv végére?

– A vers inkább egy fricska, csupán azt mutatjuk meg vele, miket ír mostanában a Google MI. Annyira egyeduralkodóvá vált a technooptimista világnézet a szűkebb környezetünkben, hogy már-már vallási színezetet kezdett ölteni. A nagy világkorszak-váltások mindig előrevetítik az ideológiai és spirituális rendszerek átírását is. A könyvben valamiféle humanista modell mellett tesszük le a voksunkat. Az egyik legnagyobb probléma egyébként definíciós, mert artificial intelligence-ről beszélünk, pedig augmented intelligenceről kellene, tehát kiterjesztett intelligenciáról. Ha azt ki tudnánk mondani, hogy a mesterséges intelligencia egyetlen küldetésének azt tekintjük, hogy az embert emberebbé tegye, az ember lehetőségeit kiterjessze, noha nem oldanánk meg az összes kérdést, sokkal beljebb lennénk annál a káosznál, ami jelenleg van. Ha a vallásról beszélünk, akkor azt meg kell említeni, hogy Ferenc pápa is beleállt a történetbe, mégpedig kőkeményen. Tavaly novemberben az összes katolikus templomban az emberarcú mesterséges intelligenciáért kellett imádkozni. Ez borzasztóan fontos, hiszen a katolikus egyház hagyományaiban inkább a visszatekintés volt a jellemző és nem az előregondolkodás. Amikor egy ilyen autoritás így áll hozzá a témához, ráadásul később a Microsofttal és az IBM-mel szövetkezik ennek kapcsán, az számomra egy nagyon pozitív példa. Az emberi képességek meghaladását meghirdető transzhumanisták helyett a humanistákat kellene egy közös ernyő alá terelni, és ennek a körvonalai már látszódnak. Sok munka lesz benne, mert őrületes a verseny és az invesztíció, elszabadultak az indulatok. A legnagyobb deficit egy vízió, amit a társadalom oszt, amiben a társadalom tagjai nem számkivetettként élik meg a digitális világot, hanem valami olyasmiként, ami egy pozitívabb kort tud nekik elhozni. Ez nem fog menni az emberek nélkül.

Dr. Tilesch György a pécsi Leőweyben érettségizett, majd a PTE jogi karán, azt követően pedig Franciaországban diplomázott. Innovációs stratéga, vezető pozíciókat látott el az Európai Bizottságban, a Fleishman Hillardnál, a Microsoftnál és a TechSoup Globalnál. Elnöke és társalapítója a legnagyobb magyar gyökerű transzatlanti innovációs közösségnek, a Neumann Societynek. A világ egyik legkeresettebb mesterségesintelligencia-szakértője, a washingtoni Fehér Ház MI-etikai munkacsoportjának tagja, cégvezető, tanácsadó. A tíz éve az Egyesült Államokban élő magyar szakember innovációs vezetőként, tanácsadóként dolgozott már többek közt a Microsoftnak és a NASA-nak is. A Neumann Társaság MI nagykövete. Nemrég jelent meg magyar nyelven is Mesterség és Intelligencia (BetweenBrains) című könyve, amit közösen írt Omar Hatamleh-vel, a NASA innovációért felelős volt igazgatójával.

hirdetés
Uránia Mozi