Mikor az általános iskolai magyaróráimra gondolok, nagyjából ezek jutnak elsőre eszembe: paráztam az osztály előtt verset szavalni, próbáltam nyitva tartani a szemem a dögunalmas nyelvtani szabályok végtelen sorolása közben, nem szerettem azt hallgatni, hogy a tanár szerint „mire is gondolt a költő”. Persze azért nem állítom, hogy nem voltak ennek jó részei, de szerencsére ma már jócskán vannak olyan tanítási módszerek, amik még sokkal izgalmasabbá teszik a tanórákat, illetve a diák kreativitását is engedik felszínre törni. Többek között erről is beszéltünk Szabolcsi Marcellel, az „Egyes Gyakorló” magyartanárával, akit tanítványai csak „Marci bácsiként” ismernek.
A fiatal magyar-történelem-dráma szakos tanár pályafutását a Kozármislenyi Janikovszky Éva Általános Iskolában kezdte, majd újabb kihívások után kutatva került a Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium 1. Számú Általános Iskolájába, ahol jelenleg is magyar irodalmat, nyelvtant és drámát oktat. Mint mondta, nem tartja magát különösebben nagy úttörőnek, hiszen rajta kívül is vannak olyan pécsi pedagógusok, akik szeretnek újfajta módszerekkel dolgozni az óráikon, hozzá hasonlóan adaptálták például a gamifikáció vagy a videófelelet gyakorlatát.
Természetesen a köznevelési törvényben meghatározott törzsanyagtól egy tanár sem térhet el, ahogyan az érdemjegyeket is minden pedagógusnak ki kell osztania egy bizonyos ponton. Az azonban nem mindegy, hogy a gyerekek mennyit értenek meg a magyarórán feladott szövegekből, illetve hogyan jut el az év végi jegyekig az osztály. Leszögezzük: a világon semmi baj nincs a hagyományos tanítási módszerekkel és szép dolog a tradíciókhoz ragaszkodni, de nem árthat néha új színt vinni a hétköznapokba.
– Az innovatív hajlamom és az, hogy szeretek folyamatosan fejlődni, kényszerített rá, hogy anno váltottam az iskolák között. 2015 magasságában sokalltam be a megszokott iskolai értékeléstől, a piros és fekete pontok, kis-nagy egyesek és ötösök iránt teljesen elveszett a lelkesedésem. Ekkor jött be az életembe a gamifikáció, magyarul a játékosítás, ami akkoriban kezdett meghonosodni az oktatás területén. Ez természetesen nem a videójátékok tanórába emelését jelenti, hanem bizonyos elemeik átvételét a pedagógiai munkába. Én ezen alapelvek mentén értékelek, vagyis például a gyerekek pontokat gyűjtögetnek, amikből kialakul a jegyük. Magyartanárként emellett pedig szívesen dolgozom például a videófelelet adaptált módszerével is, ami nagy kedvencem. Ilyenkor a diákoknak egy, okoseszközük segítségével rögzített saját digitális történetet kell leadniuk az órai anyaghoz kapcsolódóan, amelyben szinte akárhogyan feldolgozhatják a témát.
Nagyon büszke vagyok rájuk, mikor egy-egy teljesen egyedi és nagyon kreatív dolgot alkotnak.
Sokan társaikkal, családtagjaikkal, együtt dolgoznak, de olyan is akad, aki nem szeret szerepelni, így inkább elbábozza vagy ellegózza a történetet. A közvetítő eszköz, ami akár egy okostelefon is lehet, segít betekinteni a modern gyerekek világába, és a stresszt is csökkenti, hiszen ezzel utólag javíthatnak még a projekten leadás előtt – mondta Szabolcsi Marcell.
Példaként elmondta, volt már, aki létező videójátékos platformon játszotta el a klasszikus művet. Ha a „felmondandó” memoriterekre gondolunk, szintén léteznek alternatív megoldásai, hiszem amellett, hogy megmaradt az a lehetőség is, hogy a diák az osztály előtt szavaljon, egymást bátorítva ketten, vagy mondjuk szünetben is elmondhatják a verset – tette hozzá.
Kiemelte, természetesen az intézménynek, a szülőknek, és a gyerekeknek is partnernek kell lennie egy ilyenfajta szemléletváltásban, azonban pécsi tapasztalatai abszolút pozitívak. A kollégái közül többen is használják a pontrendszert, de a diákok között sem nagyon volt még olyan, aki ne vett volna részt szívesen a videós projektekben, vagy elégedetlen lett volna az értékelés menetével.
– Persze én is tartok a szó hagyományos értelmében vett tanórákat, amikor frontálisan tanítva, állok az osztály előtt és magyarázok. S az is nagyon fontos, hogy nem egyik napról a másikra vezeti be az ember a gamifikációt. Én ötödiktől nyolcadik osztályig tanítok. Ha olyan gyerekeknél kezdek oktatni, akik előtte nem találkoztak ezzel a módszerrel, természetesen előre tájékoztatom a szülőket egy úgynevezett „inkubációs szakaszban”, mikor bemutatom ezt az abszolút a hagyományokkal szembemenő, huszonegyedik századi értékelést. S a gyerekeknek is meg kell szokni természetesen, hogy nálam nincs háromnegyed, vagy ötös alá osztályzat, a pontokon viszont sokkal jobban látható, mennyi energia áll mögöttük. Mindezek ellenére szeretem a kereteket, mert megnyugtatnak, de akkor tartom őket jónak a gyerekekkel való munkában, ha együtt hozzuk őket létre. A pontrendszerrel kapcsolatban is mindig kikérem a tanítványaim véleményét, hogy miképpen lehetne még javítani rajta – fogalmazott a pedagógus.
Kiemelte, szerinte már csak néhány évig fog újdonságnak számítani ez a szisztéma, aztán megint elő kell állni valami nóvummal.
Rendhagyó tanítási technikáiról és az iskolai mindennapokról közösségi oldalán is posztol. Interjúnk során azt is bevallotta, hogy az érdemjegyek kiosztása szerinte kényelmes osztályozási forma, mert természetesen a különlegesebb feladatok kitalálása és a leadott projektmunkák ellenőrzése időigényes a pedagógus számára, azonban véleménye szerint megéri. Sőt, ezek mellett is jut ideje például a közösségi kerttel foglalkozni, amelyet 3 éve többedmagával hozott létre, de rendszeresen szervez a diákoknak intézményen kívüli programokat is, sőt, nyaranta például drámatábort tart.
A gamifikációt hazánkban talán leginkább Prievara Tiborral azonosítják, aki A 21. századi tanár című kötetében foglalta össze a külföldön oly népszerű tanulásszervezési módszert.
