Debreczeni László: hazaszeretetből jeles

Két évig volt börtönben, mert 1956-ban szenvedélyesen kívánta több száz társával együtt a szabadságot Pécsen. Meghurcolták, karrierépítésről nem is álmodhatott a rendszerváltásig, mégis elégedett életével, munkásságával a 80. életévét nemrég betöltő dr. Debreczeni László, aki a minap vehette át a Pro Civitate Emlékérmet a városházán. Vele beszélgettünk.

hirdetés
Uránia Mozi

– Többször is elhagyhatta volna az országot, hiszen az ’56-os forradalom után börtönre készülhetett, a fogságból szabadulva pedig biztos lehetett benne, hogy nem hagyják érvényesülni. Mégsem tette. Miért?
– Pécshez kötött a családom, ráadásul nem tapadt vér a kezemhez a forradalom idején. Bíztam benne, hogy nem olyan súlyú a cselekményem, amelyért hosszú börtönbüntetés várna rám. Hittem: nem követtem el semmilyen bűnt. Miután amnesztiával szabadultam, azért nem mentem, mert arra vártam, hogy végre befejezhessem az egyetemet, amelyet ötödévesen kellett elhagynom. Erre csak 1964-ben került sor, s ott dolgozhattam orvosként, ahol csillés is voltam: a bányáknál. Száműzetésnek szánták, de jót tettek velem; irigyelt szakmai életem volt, s a rendszerváltás után még néhány jutalomévet is kaptam a tisztiorvosi szolgálat egyik megyei vezetőjeként.

Debreczeni László4

– Milyen érzelmek vezették a forradalom kitörésekor?
– A vak szerelemhez tudnám hasonlítani azt, ami lejátszódott bennem. Fojtogató volt az ötvenes években a diktatúra, a zsarnokság, az elnyomás. Utólag kiderült, naivak voltunk, hogy hittünk benne: a szocializmus javítható, élhetőbbé tehető. Egyetlen fegyver sem dördült el, sokan támogattak bennünket, úgy éreztük, lehet esélye a rendszer megreformálásának.

– Mikor tudatosult önökben, hogy mindez nem fog menni?
– Amikor megjelentek a tankok Pécs határában november 3-án éjjel már nyilvánvalóvá vált, hogy reménytelen az ellenállás. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy hazánkban példátlan módon még két hétig sokan a Mecsekben fegyverrel próbáltak kitartani, s hittek benne, hogy Magyarország segítségére siet a Nyugat.

Debreczeni László1

– Ha visszagondol azokra az időkre bármit másképpen csinált volna?
– Semmit, hiszen az adott szituációban mindvégig a helyesnek ítélt utat jártam be. Valóban hittünk a szabadság eszméjében, s abban, hogy meg tudjuk változtatni a történelem menetét. Amikor kijöttem, akkor pedig arra gondoltam, a lehető legjobban kell tennem a dolgomat, még ha klinikai professzor soha nem is lehet belőlem. A hazaszeretet, a hűség olyan értékek voltak számomra, amelyeket nem adtam volna fel egy esetleges külföldi boldogulásért. Úgy is teljesnek érzem az életemet, ahogy volt eddig.

– Jelenleg is friss, fitt. Mivel teltek, telnek napjai a nyugdíjazását követően?
– Megadatott, hogy könyvben tudtam elmesélni történetemet, s az, hogy sok fiatal kíváncsi a gondolataimra, arra, milyenek voltak belülről az ’56 -os események, ezért rengeteg előadást is tartok. Hetente háromszor leúszom a magam ezer méterét, segédmunkásként rendezgetem a kertünket, kirándulok, túrázok, járom a várost. Igyekszem a testi, lelki egészségemet gondozni.

[box title=”Névjegy” box_color=”#752424″]Dr.Debreczeni László 1934-ben Kaposváron született, de a gimnáziumot már Pécsett végezte a Nagy Lajosban. 1952-ben felvették a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.1956 októberében az egyetemi ifjúság a Diákparlament elnökének választotta és az egyetemi nemzetőr zászlóaljnak is tagja lett. A forradalomban játszott szerepe miatt 1957 márciusában letartóztatták és 3 és fél év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult 1959-ben, de tanulmányait nem folytathatta,mert “mellékbüntetésképpen” kizárták az ország összes egyeteméről. Bányabeli elsősegélynyújtóként, segédmunkásként, tolmácsként, fordítóként és kutató asszisztensként dolgozott, amíg 1964-ben végre befejezhette tanulmányait és megkapta orvosi diplomáját. A Komlói Szénbányáknál helyezkedett el üzem- és bányamentő orvosként, majd a Mecseki Ércbányászati Vállalatnál volt üzemorvos,később vezető főorvos. A rendszerváltás után az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi szolgálat tisztifőorvosa, nyugdíjazásáig a megyei intézet helyettes vezetője. Az ’56-os forradalom egyetemi és pécsi eseményeiről és börtönélményeiről könyvet írt “Egy medikus barangolásai börtönországban” címmel. 1987-ben kiérdemelte a Bányász Szolgálati Érdemérem arany fokozatát,két évvel később a Bányamentő Szolgálati Érdemérem arany fokozatát 25 éves bányamentő orvosi szolgálata elismeréseként. A Nagy Imre Érdemrend,a Szabadság Hőse kitüntetés,a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje birtokosa és szakmai elismerésként megkapta a PRO SANITATE Emlékérmet.[/box]