Imádta a közönség Puccini hátborzongató operáját

Először hallhatta a pécsi közönség Giacomo Puccini első, nem éppen tündérmesét feldolgozó rövid operáját, a Lidérceket (Le Villi) a csodálatos akusztikájú Kodály Központban, híres külföldi operasztárok közreműködésével, valamint a Pécsi Balettel, a Pannon Filharmonikusokkal, a debreceni Kodály Kórussal, olasz karmester vezényletével.

Puccini első, már bemutatásakor nagy sikert aratott kétfelvonásos operáját először mutatták be Pécsett, ráadásul egy nagy művészi koprodukcióban, neves külföldi művészekkel: Olga Busuioc moldáviai szopránnal, Carlo Ventre uruguayi tenorral, Roman Burdenko baritonnal, mindegyikük megfordult már több világhírű operaházban és nyert számos díjat és versenyt. A zenészeket a mosolygós, temperamentumos olasz karmester, Alberto Veronesi dirigálta, aki nagy tapasztalattal rendelkezik mindenféle zenetörténeti korból az operavezénylésben.

Alberto Veronesi (Fotó: luccaindiretta.it)

A látványos koreográfiát Vincze Balázs Harangozó Gyula-, Imre Zoltán- és Seregi-díjas balettművész, a ZSÖK NKft. ügyvezetője álmodta meg, és a Pécsi Balett táncosainak köszönhettük, akik a mű hátborzongató erdei lidérceit testesítették meg – akikről az opera a címét is kapta. A zenekari hangzásról ismét Pécs kedvenc zenekara, a Pannon Filharmonikusok, a kórusbetétek kiváló megszólaltatásáról pedig a debreceni Kodály Kórus gondoskodott.

Puccini lidérctörténete

A Lidércek egy varázslatos, ám nem derűs kimenetelű mű, mely annak ellenére, hogy a zeneszerző első, rövid operája, minden olyan elemet tartalmaz, amiért Puccini operáit, zenéjét szeretjük: szép, szívbemarkoló és nagyívű dallamok, drámai cselekmény. A történet a Fekete-erdőben játszódik valamikor a középkorban, az első jelenetben egy vidám ünnepség képe rajzolódik ki, Anna és Roberto eljegyzésének örvendeznek az egybegyűltek, akikre Anna édesapja, az erdész, Guglielmo is áldását adja. Ám a vígságba komorság is vegyül: Robertónak az esküvő előtt el kell utaznia átvenni örökségét. Menyasszonya a híres Se come voi piccina kezdetű áriában kérleli szerelmét, hogy ne felejtse el őt.

A szerelmespár búcsúja – még bízva az újratalálkozásban, díszlet: Szendrényi Éva (Fotó: Cseppek.hu)

A férfi végül elmegy, egy idegen nő el is csábítja, közben szerelme belehal bánatába és a hiábavaló várakozásba. A fekete-erdei legenda pedig „valósággá válik”: a szerelmi bánatban meghalt lányok szellemei minden éjjel várják az árulót, majd mikor az megjelenik, halálba táncoltatják.

Végül Anna immár bosszúszomjas lidércként nem könyörül meg Robertón, a férfi beletörődik sorsába és meghal.

Az előadásról

A félig szcenírozott előadásban izgalmas színpadi megoldásokat láthattunk, ilyen volt például a fényválasztás: az első felvonás végig békés zöld színekben pompázott, míg a második részt égővörösre cserélték, végül a tragédia bekövetkezténél éteri kék volt a színpad és háttere. Szépek voltak a Zoób Kati tervezte jelmezek is, jól illettek a szereplőkhöz és a témához. Kiemelendő az énekesek hatalmas hangereje – ez a kórusról is elmondható –, remek hangképzése és színpadi jelenléte, amivel elvarázsolták a közönséget, akik többször is tapsviharban törtek ki egy-egy híres ária elhangzása után. A táncos lidércek „történetmesélése” is remek ötlet volt, játékuk aláfestette, magyarázta a cselekményt, bár néha úgy éreztem, túl modern, idegen volt egy-két mozdulatsor ehhez a „klasszikus” miliőhöz.

A két főszereplő, Anna és Roberto táncos alteregói (Fotó: pecsibalett.hu)

Végül külön kiemelném a rendező (Káel Csaba) ötletét, ahogy az operát és az utána következő másik rövid Puccini-művet, a Krizantémokat összekapcsolta. Ennek az, a két műben hasonló momentum adott lehetőséget, hogy az opera is tragikus véget ér, és a Krizantémok szintén egy haláleset kapcsán íródott. Ezt színpadilag úgy jelenítették meg, hogy a két szereplő holtan fekszik a díszletben, és egy lélegzetvételnyi szünet után elindul egy más zenei anyag – csak innen jött rá a közönség, hogy már egy másik művet hall. Epilógusnak is kiválóan megfelelt a vonószenekari változatban bemutatott Krizantémok, mely tehát szinte összeolvadt a Lidércekkel.

A zeneszerő, Giacomo Puccini

Érdekes közös pont továbbá a két műben a virágmotívum, Anna nagyáriájában önmagát virághoz hasonlítja, illetve többször is elhangzik benne: „ne felejts el engem” (non ti scordar di me), ahogy magyarul, úgy olaszul is ez a kifejezés a nefelejcs virágot is jelöli. A krizantém pedig az ősz utolsó virága, mely az elmúlásra is emlékeztet.

Összességében újabb szép élménnyel gyarapodhattak a pécsi operabarátok, bízom benne, hogy még sok ilyen művészeti összefogást – csakúgy, mint a Turandot oratorikus előadása vagy a Verista operagála esetében – láthatunk és hallhatunk különleges művekkel és művészekkel.