Dimenzióhurok

Fotó: Csortos Szabolcs

(Roland Schimmelpfennig: Az arab éjszaka, fordította: Perczel Enikő, rendezte: Tárnoki Márk; Janus Egyetemi Színház)

ÍRTA: V. GILBERT EDIT

Az emberek járnak színházba. Pécsett ráadásul van is hova. A JESZ múlt vasárnapi bemutatóján teltház volt, s ha nem is szorosan egymás mellett, de ültünk minden széken, természetesen maszkban. Élmény a hosszú kihagyás után a színház, a lehetőség és vágy pedig felülírja a kétséget, hogy talán nem kellene emberek közé menni, ha nem muszáj. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy hiszen az iskolák, munkahelyek, az egyetem sem álltak át még mindig home office-üzemmódra. Színházba menni pedig annak, aki szokott, különben is muszáj. (Belső kényszer.)

Ebben a bizonytalan, kockázatos világhelyzetben és zsibbasztó lélekállapotban különösen jelentőségteli, mit állítanak elénk a színpadra. Szórakoztat, elrepít, átértelmez, felkavar, feltár valami homályban lévőt a művészet. Szükségünk van a varázsára békésebb időkben is, most pedig különösen érzékeny a kapcsolatunk vele, odafordulva sérülékenységükben. Az arab éjszaka ártalmatlan választásnak tűnik, nem politizál, nem vág húsba, nem döbbent rá létezésünk egzisztenciális határhelyzeteire – hanem szürreális helyre visz. Az álmatag lányt alakító Balog Zita Mária karaktere tétován él jelenében, a látszólag, egy ideig legalábbis reális környezetben. Lakótelepi lakásában bérlője Fatima, egy arab lány, aki már hosszú idő óta úgy tölti barátjával az éjszakát, hogy ő, Franziska azt észre sem veszi, hisz amint felébred, már álomba is zuhan újra. A jól bejáratott rendszer a szemünk előtt bicsaklik meg. A cselekmény jelenében valami elromlik és összegabalyodik. A gátlásos és lelkiismeretes házmester (György Zoltán Dávid) vízelakadást észlel a felső emeleteken, a motoros barát (Czéh Dániel), miután napnyugtakor megkapja a szabad utat jelző telefont Fatimától (Hollósi Orsolya), nyomban el is indul hozzá, ám a liftben ragad, miközben Fatima hiába várja és keresésére indulva kizárja magát az épületből, amivel mozgásba hoz egy másik szintet a kaputelefonon végigpróbálva az alig ismert lakók nevét, hogy beengedjék. Mindeközben szemből a szomszéd épületből a másik lányt zuhanyozása közben megfigyeli egy fiú (Nagy Henrik) és vágytól hajtva át is jön hozzá, belépve a nyitva hagyott ajtón. Álmában megcsókolja – amint a házmester is, aki szintúgy a tárva-nyitva hagyott ajtón jut be a lakásba, s immár nem a vízvezetékeket ellenőrzi, mert megihleti az alvó, zilált szőke lakó.

Mivel már túl is jutottam a spoilerezés eltűrhető mértékén, a homályosan feltáruló összefüggéseket nem leplezem le, de nem csak ezért állok itt meg. Lehet, hogy különben sem tudnék sokkal többet mondani annál, hogy ebből vagy egy másik életből, egy ezeregyéjszakás meséből vagy egy a realitást elnyelő álomból részesülnek egyszer csak mindannyian. Bekerülnek a másik dimenzióba, Franziska belső világába, ahol más szerepekben illeszkednek egymáshoz, ami a hőségnek, a vízrobbanásnak, a víz eltűnésének és váratlan előbukkanásának köszönhető. Ezt a jól ismert szerkezetet lazán használja a darab és az előadás: a két lány egy másik valóságban egymás riválisa volt, ez valamiként összefügg egyikük elveszésével gyerekként az isztambuli bazárban, majd a beduin sejk kiszolgálásával. Átlépnek oda, ám vissza-visszatérnek, miközben a zuhanyozó lányhoz vonzódó fiú kafkaian konyakosüvegbe szorul, amit, az üveget a lány és házmester, kikönyökölve a konyhaablakon, a párkányon tartanak egy ideig. Félreértések, átokdramaturgia, vígjátéki fordulatok, helyzetkomikumok sora, oldódás és megsemmisülés kaotikus rendszere, aminek a logikája nem válik közössé. A dimenzióhuroknak több redője van, melyek közt mintha részleges lenne az átjárás.

Az előadás fő erénye szememben a szuggesztív, kifejező, delejező zenével kísért koreográfia ritmusjátéka. Az a tengelyeltolás, amelynek mentén megtöbbszöröződnek a perspektívák. Öt elkülönülő helyszínt látunk magunkkal szemben, nekünk frontálisan a színpadon; lineárisan egymás mellett, fémrudakkal elválasztva, minimál-jelrendszerrel kiegészülve (látvány: Kuti Letícia). A jelentettek szintjén másként kapcsolódnak egymáshoz, s a játszók remekül érzékeltetik az átjárásokat: amit az egyik helyen megfognak, az a másikon megfogódik, de a kocka eltérő oldalán. Az aktus elmozdul, kis fáziskéséssel jelenik meg a másik boxban nem pontosan illeszkedve, hanem némi elbillenéssel. Ez Franziska meztelenségének nem-naturális voltában (végig bő ingbe burkolózik) is manifesztálódik: nem azt látjuk, amit mondanak róla, s ezek az apró különbségek sorra szépen kirajzolódnak a perspektívákban. 

A ’67-es születésű német szerző azonos című darabját többször játszották Magyarországon is. Hol mozdulatlanul beszélték el történeteiket a karakterek, hol erőteljes mozgással – itt, Tárnoki Márk rendezésében az utóbbi változat érvényesült. Csáki Judit a 2004-es Madách Kamara-beli előadásról szóló kritikájában megjegyezte, ha jól értem, hogy mintha valami még benne maradt volna, ami viszont nem látható, de talán a darabban sem áll össze. Ilyesfajta hiányérzetem nekem is van, mintha enyhén súlytalan lenne az alapanyag. A szürreália hangulat, atmoszféra, mindent elbír, ne keressünk benne logikát – viszont, ahol visszaszövődik a realitásra, ott nagyobb a tétje. Szórakoztató, elgondolkodtató, borzongató, többrétű előadás született meg így is, amely nem az egzotikumra épít, nem a bevándorló-témára, a német-török vendégmunkási relációra, hanem egyfajta kedélyre. Az érzések, viszonyok fiatal, üde, sóvárgó kinyílására, összhangra a játékban, humorra, kedvre; mindmáig megfejtésre kondicionált befogadói attitűdünk virgonc megfricskázására. 

Gyönyörű zárlatában a köpeny nélküli házmester könyököl az immár nem ásítozó, hanem flörtölő, neki megnyíló lánnyal, aki, míg ragyog, nem láthatja az amúgy sem észlelt (ráadásul azóta konyakosüvegbe szorult) másik udvarlóját. 

Fotók: Csortos Szabolcs, jesz.pte.hu

hirdetés

Hirdetés