Fórum az egyetemi autonómiáról és az SZFE ügyről – A moderált demokrácia gyakorlatai

V. Gilbert Edit írása

Fórumot rendezett kedden este a Titkos egyetem Pécsett. A téma az egyetemi autonómia és a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye volt. Az SZFE egyetemfoglaló hallgatói is eljöttek.

Elvétve botlani olyan rendezvénybe hazánkban, ahol következetesen érvényesítik a demokratikus kommunikáció formáit. A moderátor nem feltétlenül tartja evidensnek, hogy a jelentkezés sorrendjében adjon szót, hogy betartassa a hozzászólás időtartamát, hogy hatékonyan ütköztesse a véleményeket. Nem tisztázott gyakran, hogy milyen protokoll szerint szavaztasson, ha állást kell foglalni, dönteni valamiben. A sajtónyilvánosság mibenléte sem kerül szóba általában (például hogy szóljon nyugodtan az, aki nem kíván megjelenni a fotókon; bár a sajtónyilvánosság ténye körül itt is volt zavar), és egyáltalán – az együttlét keretei többnyire nem definiáltak.

Aki eljött kedd este hatra a Titkos egyetem által szervezett tanácskozásra a N-Eozin Grillkert & Kultúrparkba az SZFE képviselőivel, nem tudhatta, milyen fórumba kerül bele. Körbejárt a mikrofon, ki-ki bemutatkozott és elmondta, miért van ott – ha akarta. Az összegyűlt hetven fő fele még a negyedik óra elején is a többiekkel maradt, mire véget ért az esemény. Az elhalkult technikát közben megjavították, a kihangosítás nélküli percekben pedig olyan hangosan beszéltek a vendégek, az SZFE-t képviselő két fiatal, hogy maszkon át is hallani lehessen őket.

Mert az szfe-sek komolyan veszik a vírusveszélyt, ezért is hozták meg azt a döntést a pécsi szervezőkkel, hogy lehetőleg szabad ég alatt folyjon a beszélgetés. S ők még ott, a fák alatt is – maszkot viseltek. A kellemes környezet és a langyos nyárest barátságosan keretezte a rendhagyó alkalmat. Közben beesteledett, de csak kilenc után álltak fel, s tíz körül széledtek szét teljesen a résztvevők. Voltak, akik, mint elmondták, tájékozódni jöttek, mert keveset tudnak a Színművészetin zajló folyamatról, mások szinte mindent, ami a médiában megjelenik. Mindkét réteget kielégíthette a jól moderált beszélgetés. Az utóbbiak sem unták el magukat, minthogy a tájékoztató nem tartott hosszan, a jobban informáltak kérdéseire adott válaszok pedig már tágították a beavatottak horizontját is. Ahhoz, aki jelentkezett, odavitték a mikrofont, s nem hagyták, hogy a nélkül beszéljen, mert a távolabb ülőkhöz úgy nem jutott el a hangja. Nem engedték azt sem, hogy egymásnak, a moderátort kiiktatva válaszolgassanak a résztvevők. Az sem felejtődött el, milyen résztémánál tartunk, de rugalmasan kezelték az előre siető hozzászólásokat, kérdéseket.

A legizgalmasabb pedig az szfe-es fórumozók által használt kézjelek alkalmazása volt – az egyetértésre, a rosszallásra, arra, hogy valami túl hosszú és ismétlődik. Maguk finomították tovább a demokratikus vitafórumokon használt egyezményes jeleket, később oktatóikkal is elsajátíttatták, s ott sem hagyják, hogy bárki átlépjen a kereteken, a szabályokon: a másfél perces időtartamon, a felmerült vitás kérdéseket pedig a közösség dönti el a bázisdemokrácia szabályrendszere alapján.

Az SZFE ügye az autonómia körül forog, de esetük modellértékű: ha a szenátustól elveszik legtöbb jogkörét s átírják a szervezési és működési szabályzatot, ha a modellváltás nem konzultálva zajlik az első lépéstől az érintettekkel, csorbul az egyetemi autonómia. Közösség-e egy egyetem, azzá tud-e válni, ha nagyobb létszámú, mint az SZFE? Bele akarnak-e szólni a hallgatók, az oktatók a működésébe, érzékelik-e, ha autonómiája sérül? Az alapítványi forma garantálja-e a bőkezűbb finanszírozást? Érdeke-e az alapítványt vezető kuratóriumban lévő gazdasági szakembereknek, cégvezetőknek, tulajdonosoknak, hogy az egyetemnek juttassanak szervezetük profitjából?  Sérült-e a Felsőoktatási Törvény ezzel a modellváltással? Lehet-e sztrájkolni Magyarországon? 

És: mi lesz eztán, október elsejétől? Nyitott a folyamat, előre láthatatlan a vég, a folytatás, hiszen ilyen jellegű és ennyire következetes polgári ellenállásra nem volt példa a közelmúlt történetében. Céljaik mindenesetre tiszták, a bázisdemokrácia gyakorlatában kristályosodtak ki. Módszereiket eközben kísérletezik ki, de sem Gandhi, sem ’68 nem minta számukra – mindkettő felmerült ugyanis, amikor rákérdeztek elméleti hátterükre és elődeikre: a hagyományra, amibe léptek. Attitűdjük nem teoretikus. Lázítani és rendszert váltani sem akarnak, de kiállásukkal, performatív akcióikkal, tanköztársaságukkal, egyetemfoglalásukkal küzdenek a művészeti szabadságért és intézményük demokratikus működésének lehetőségéért. Szolidaritásra is szükségük van, s mivel közös a gond és nem titkolt szándéka a kormányzatnak, hogy előbb-utóbb átállítja a felsőoktatást az alapítványi formára, minden egyetem érdeke, hogy a modellváltást korrekt egyeztetés előzze meg, konszenzuskereső magatartással. 

A magyar felsőoktatás egészét is érintette a fórum, például azt, hogy a hallgatói önkormányzatok, a kancellár, a rektori konferencia hol foglal helyet a rendszerben. Milyen módon és mértékben képviselik a HÖK-ök a hallgatókat, s felelőssége-e az egyénnek, ha hagyja, hogy elszakadjon tőle, tőlük választott vezetőségük. Az pedig, hogy kevéssé foglalkoznak a hallgatók és oktatók a köz ügyeivel, vajon érdektelenségből fakad – vagy a félelemből, hogy politizáláson kapják őket? A demokratikus és kritikus állampolgári magatartás, a kérdezés és kiállás miért hiánycikk egyetemeinken?

Volt, aki kevésnek érezte az összegyűltek létszámát, ám néhány napja szerveződött csak a program. Eljött néhány középiskolás, zömében viszont hallgatók és oktatók alkották a közönséget, bár nem minden karról érkeztek, megjelentek viszont más egyetemi dolgozók, óraadók, tanárok, aktivisták, városi művészek.  A pécsi egyetem polgárai saját nevükben nyilvánultak meg, az SZFE képviselői viszont intézményüket is képviselték, meséltek akcióikról, munkacsoportjaikról, fórumaikról, tanköztársaságukról, jelezve, hogy természetesen vannak belső vitáik, amelyeket lefolytatnak. Nem tehetik meg, hogy szőnyeg alá söpörjék őket, néha órákig tart egy-egy kardinális kérdés eldöntése, amire időt szánnak. Eleinte voltak sértődések, mondták, de a moderátor-munkacsoport már gyakorlatot szerzett ezek elhárításában. Tanulnak mindebből, s a folyamat járulékos, természetszerű hozadéka, hogy napirendre kerülnek azok az egyetemi problémák eközben – az oktatás tartalmát, módját, a kommunikációt illetően –, amelyek a rendkívüli helyzet előtt is megvoltak, mára pedig sokat oldódtak.

Hirdetés