23 C
Pécs
szerda, július 24, 2024
KezdőlapAbszolút PécsPécs és a művészet vonzásában élni

Pécs és a művészet vonzásában élni

Pécs első magángalériája 1989 tavaszán nyílt meg. Az elmúlt évtizedekben több hasonló kezdeményezés indult és szűnt meg a városban, a Parti Galéria viszont, a kortárs művészet színtereként fennmaradt. Vezetőjét a siker titkáról is faggattuk, de arról is mesél, miben rejlett Pécs vonzereje évtizedekkel ezelőtt.

– A rendszerváltást követően Pécsett is megélénkült a turizmus. Sokan voltak kíváncsiak Magyarországra, látni akarták, milyen az élet itt Kelet-Európában – meséli Tátrai Annamária, a Parti Galéria vezetője. – Főként az értelmiségiek és a felső középosztály tagjai látogattak el hozzánk, akik számára nem volt újdonság a kortárs művészet. Szép számmal jöttek a skandináv országokból, Hollandiából, Dániából, s egy amerikai professzorcsoportra is jó szívvel emlékszem. Akkor már az Aradi vértanúk útjáról a Széchenyi térre költözhettünk, kibéreltük a Nádor Kávéház egy részét. Minden reggel fölmostam a termet, közben a bakelitről Benjamino Gigli énekelt. A Washington DC-ből érkezett tucatnyi tudós olyankor beköszönt, beszélgettünk, összebarátkoztunk, sőt, pár nap elteltével már a fölmosófát és a vizes rongyot is kivették a kezemből. Majd ők – mondták. Sok mindent vásároltak, mert – túlzás nélkül állíthatom – a kontinens legjobb keramikusainak munkáival találkozhattak nálunk. Komor István, a Baranyai Alkotótelepek akkori igazgatója ugyanis lehetővé tette számunkra, hogy a Siklóson készült művekből kedvünkre válogassunk, s áruljuk azokat a galériában. Tálcán kaptuk hát a nemzetközi rangú magyar és külföldi művészek legújabb termékeit. Ők napjaink legmagasabban jegyzett keramikusai.

– Mitől érezték magukat olyan jól akkoriban a külföldiek Pécsett?

– Tapasztalták azt az optimizmust és lelkesültséget, ami a 90-es évek elején jellemző volt ránk. Nagyon tetszett nekik a város. Elszomorít, hogy hosszú távra nem tudtuk ezeket a turistákat megtartani. Ma már nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor a Káptalan utcában működtünk, és francia, dán, holland csoportok tucatjait invitálta a „múzeumutcába” a lelkes lokálpatrióta fotóművész, Szász János bácsi. Ilyen már rég nincs. Szívfájdító, hogy egyre gyakoribbak az egynapos, félnapos vagy pár órás turisták, akiket hajóval hoznak le a Dunán, Mohácson kikötnek, átszállítják őket Pécsre busszal, itt másfél-két óránál többet nem is töltenek, mert a dzsámi, a lakatfal és a bazilika megtekintése után szállnak is vissza a buszaikba, még egy cukrászdába se ülnek be. Komoly problémának látom, hogy a városnak nincsen kempingje. Azok a tehetős európai turisták, akik karavánnal utaznak, egy komfortos mecseki kempingben nemcsak egy-két hetet vagy hónapot, de akár az egész nyarat is szívesen eltöltenék.

A galéria fő profilja a kortárs képzőművészet

– Bő tíz éve a képzőművészeti tárlatoknak helyet adó kiállítóterem mellett a népi kultúrák boltját is megnyitották.

– Azért vágtunk bele, hogy legyen folyamatos napi forgalmunk, s ebből mindig visszaforgattunk a galériába. A Parti Népcsarnok – Kultúrák Boltja az autentikus baranyai és egyéb magyar, horvát, sváb népviseleteken és a paraszti kultúrához tartozó eszközökön kívül más nemzetek egzotikus tárgyait, öltözékeit is árulja. A gazdasági válságot mi is megszenvedtük, mint akárki más. Majd’ a szívem szakadt meg, amikor idős, ágról szakad emberek behoztak egy általuk értékesnek tartott tárgyat az otthonukból, hogy kapjanak tőlünk annyi pénzt, amiből kiválthatják a gyógyszereiket. Nem akarom elkiabálni, de egy hónapja mintha némi élénkülést tapasztalnánk a forgalomban, s a vásárlók körében – ezt más belvárosi üzlettulajdonos is megerősíti. Talán valamivel több pénz marad a családoknál, és remélhetőleg kezdünk kilábalni a válságból. Bízom benne, hogy jó nyár elé nézünk.

– Miként találják meg a Parti Galériát a művészek?

– Az elmúlt két évtized alatt kialakult egy nagy bázisunk, és viszonylag állandó művészkörrel dolgozunk. Sajnos mi már nem tudjuk bevállalni, mert nagyon sok pénz kellene hozzá, hogy az évente végző fiatal művészeket menedzseljük. Követendő példaként Kolozsvárt szoktam emlegetni. Az ottani egyetem rektora olyan jól működő kapcsolatrendszert alakított ki olasz, francia és amerikai galériásokkal, amelyből a friss diplomás alkotók sokat profitálnak. Akik közülük a mestereikkel együtt nálunk is bemutatkoztak jó tíz évvel ezelőtt, ma már New Yorkból, Párizsból, Firenzéből, Velencéből, Szicíliából küldözgetik nekünk a meghívókat.

– Kezdetben a Parti Galéria is sok ifjú tehetséget felkarolt, kiállítások révén reflektorfénybe helyezte őket.

– Büszke is vagyok rájuk, nagyon szeretem őket. Az első mesteriskolás generáció nagy reményekkel indult, és sok tehetséges fiatal volt köztük. Érdekes rádöbbenni, hogy ma már ők is a középgenerációhoz tartoznak, s mi egykor segíthettük az indulásukat. Ez visszaigazolódni látszik, példa erre a legutóbbi jótékonysági kiállításunk is, amit korábbi kolléganőnk, Keller Ágnes kislányának javára hirdettünk meg, hogy hozzájárulhassunk külföldi gyógykezeléséhez. Első szóra hozták be fél áron eladásra szánt alkotásaikat a művészek, szinte a mai napig jönnek újabbak.

Mindig van új ötletük

– Két évtized távolából nézve, ma nehezebb a pályakezdő művészek helyzete?

– Sokkal. A frissen végzett művészjelölteknek legtöbbször nincs hova menniük, és tanítani sem tud mindegyik. Pár évig próbálkoznak, de nekik is meg kell élniük valamiből, így hát egyik elkezd ékszert készíteni, a másik nyáron lemegy a Balatonra portrét rajzolni, de olyan szobrászt is ismerek, aki kertépítővé avanzsált. Ráadásul a gazdasági válság hozadéka az is, hogy a gyűjtők eltávolodtak a kortárs művészettől, a fiatal, még nem befutott, noha ígéretes tehetségektől, figyelmük inkább a korábbi évszázadokra irányul.

– Nem könnyű…

– Nekem lennének ötleteim. Az Expo Centerben például el tudnék képzelni egy folyamatos Art Expót, mely felpezsdítené ott az életet. A tőszomszédságában lévő vásártérre – legalábbis korábban – rendszeresen jöttek külföldi kereskedők is. Számukra ez aranybánya lenne, s az alkotásaikat értékesítő művészek is jól járnának.

– Minek tagadni: voltak a galéria életében hullámvölgyek is. Mi segítette át ezeken?

– Elsősorban az, hogy hittünk benne. Másrészt a közeg: a város, amely befogadott és szeret minket, a művészek, a pécsi polgárok, a mindenkori városvezetés és a cégek, amelyek mecénásként segítettek, és támogatnak minket ma is. Az utóbbi évekből a Pécsi emberek kiállítás-sorozat és az EKF-évet köszöntő Városfoglalás akciónk óriási népszerűségnek örvendett, ma is emlegetik, sőt, várják tőlünk a folytatást. Az emberek örülnek, ha megszólítják őket, hálásak a figyelemért. Azt az ötletet dédelgetem e kezdeményezéseinkkel kapcsolatban, hogy nagyobb szabású akciókként is megvalósíthatóak lehetnének. Bevonhatnánk például a Pécsről elszármazottakat, akik más városban, más országban vagy földrészen élnek, de egy kis időre legalább visszacsalogathatók lennének, akár többedmagukkal, rokonaikkal, barátaikkal együtt. Sokan mondják, hogy ez az erős, személyes kötődés minden kiállításunkon átsüt. Szeretem, ha közöm van a műtárgyakhoz, azok szép és méltó elhelyezéséhez. Ezzel tartozom a művészeknek, az alkotásoknak és a közönségnek is.

Hirdetés
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Hírzóna

Abszolút Nő