15 C
Pécs
csütörtök, június 13, 2024
KezdőlapElmondom„Van ilyen rendőrség is, a nagyik meg tegyék fel a telefonjukat a...

„Van ilyen rendőrség is, a nagyik meg tegyék fel a telefonjukat a francos töltőre!”

Nem mindennapi köszönőlevelet kapott a napokban a Baranya Vármegyei Rendőr-főkapitányság, melyben a szerző Pécsen élő, súlyos betegségből felgyógyult, aztán egyik nap sehogyan sem elérhető édesanyja történetét, és gondolatait osztotta meg. A mű címe: „Van ilyen rendőrség is!” Alább olvashatják el teljes terjedelmében.

Van ilyen rendőrség is!

Időpont: 2023. május 14. 12.32–13.39

Szereplők: a megyei rendőr-főkapitányság dolgozói

Pécs város mentőszolgálat (Csilla nevű diszpécser)

Tiszai Ferenc, már lenyugodott újságíró és az édesanyja, akiről a történet szól

Mint az ügyben érintett, természetesen elfogult vagyok, de ha a történet nem velem és édesanyámmal történik, akkor is tollat ragadok és baromira kiengedem magamból a mit is? A dicséretet és a köszönetet természetesen.

Ma, amikor a terrorizmus, az emberölés, a kábítószer kereskedelem elleni harc az úgymond „sláger” sztori, nos ezek mellett eltörpül és fajsúlytalannak tűnik a velem megtörtént eset. Tudom mindenkinek a saját vakbélgyulladása a legfontosabb problémája még akkor is, ha mellette egy gerinctörött, vagy amputált lábú fekszik, amihez képest egy vakbélgyulladás ugye bagatellnek tűnik. Ám nekem ezt a „kis” problémát kellett megoldanom, mégpedig a rendőrség segítségével.

A történet röviden.

Pécsről származom, de az élet és a munkám a fővárosba sodort immár negyven egynéhány éve. Édesanyám, aki 88 éves Pécsen maradt és ott is él a mai napig. Néhány hónapja egy otthoni elesés miatt súlyos koponyasérülést szenvedett, amitől szubdurális hematóma alakult ki nála. Két koponyaműtétet is el kellett végezni. A műtét rendben volt, haza is engedték. Bár nehezen, de visszanyerte a fizikai állapotát. Pár napja eleinte kísérettel, majd egyedül is kimerészkedett a közelében lévő kedvelt boltjába vásárolni. Ennek ellenére a helyzet nem túl megnyugtató, amit az egyre jobban elhatalmasodó demencia sem könnyített meg. Természetesen rendelkezett vonalas és mobil telefonnal is és napi 4-5 alkalommal is tartottam vele a kapcsolatot. Folyamatosan emlékeztettem rá, hogy a mobilt mindig vigye magával, illetve, hogy mindkét telefon legyen feltöltve, amit ő meg is ígért. Mama ígérete ellenére egy pillanatig sem voltam megnyugodva, mindig bennem volt a rettegés, hogy megtörténik az, ami sajnos a jelzett időpontban meg is történt.

Május 14-én vasárnap reggel 7-kor volt az első hívásom, érdeklődve Mami hogyléte felől. Nem vette fel se a vonalast, se a mobiltelefont. Majd ezt követően félóránként, később már 10 percenként hívtam. Semmi. Mami nincs. Azt a személyt sem értem el, akinek dolga és kötelessége lett volna ellenőrizni édesanyámat. Ennek a személynek van kulcsa a lakáshoz, de elérhetetlen volt. Déli tizenkettőkor már teljes idegragyában voltam, hogy Mami rosszul lett, elesett, mozgásképtelen, nem tud segítséget hívni.

Ekkor hívtam a 112 segélyhívót.

A diszpécser annak rendje módja szerint rögtön felvette a kapcsolatot a pécsi kapitánysággal, illetve a mentőszolgálattal. Mind a rendőrségtől, mind a mentőszolgálattól azonnal kapcsolatba léptek velem. És ha valaki azt gondolná, hogy nincsenek csodák, én azt mondom, de igen. A hétköznapokban igenis ott vannak, a lábunk előtt. Csak észre kell venni. Ebben a történetben pedig édesanyám ajtajához kiérkezett két rendőr járőr, Szép János rendőr őrmester, és Bitter Roland rendőr őrmester, illetve a mentősöktől egy Csilla nevű, kedves és nyugalmat sugárzó hölgy személyükben jött a csoda. Virtuálisan, azaz a telefont nem lerakva fogták az idegtől remegő kezem, el nem engedték, nyugtattak és profi módon végezték a feladatukat. Csilla végigtelefonálta az összes lehetséges egészségügyi helyet, ahová sérülés, baleset vagy bármi más okból beszállíthatták volna. Feltételezem – még kimondani is rossz –, a patológiát, azaz a hullaházat is. Mama sehol. Közben a zsaruk sem tétlenkedtek. Beszéltek szomszédokkal is természetesen, miközben velem is tartották a kapcsolatot. Aztán léptek egy szintet, ami szintén felért egy agyérgörccsel számomra. Ugyanis közölték, hogy nincs más lehetőség, értesítik a tűzoltókat és annak rendje módja szerint, a lehető legkisebb rongálással bizony, de be kell menniük a lakásban. Na itt aztán el is gurultak a gyógyszereim. Üvöltve közöltem velük, hogy tudják ám, hova törnek be, felejtsék el. Beülök az autóba és 1,5 óra alatt, na jó, tudjuk zéró tolerancia van, tehát 2 óra alatt lent vagyok. És jött az újabb csoda. A fiatal, hangja alapján talán 25 éves rendőr elképesztő higgadtsággal, türelemmel és kedvességgel a hangjában közölte, hogy ne marhuljak meg – na jó, nem így mondta – ezt ő nem teheti és mondott még valamit. Azt mondta, gondoljak bele abba, ha az édesanyja bent van a lakásban és netán olyan állapotban, amikor életmentő orvosi ellátásra szorulna, és pont ezért a kiesett két óra miatt halna meg, azt én hogy viselném el életem végéig.

Mintha minden lelassult volna, megállt az idő, lefagytam. Szóhoz sem tudtam jutni. Itt van ez a majd unokám lehető kölyök rendőr, itt vagyok én a 66 éves hepciás nyugger firkász és olyan bal horgot kaptam, amitől padlót fogtam. Vallom, hogy nincs abban semmi ördögtől való, hogy az idősebb tanuljon a fiataltól, de hogy ezt olyan meleg, kulturált és finom hangon kapja (a bal horgot), ahogy én kaptam, nos ettől állt el a szavam. Le a kalappal előtte! Majd feltettem a karjaimat és azt mondtam, ok, gyerünk be a lakásba! Abban maradtunk, hogy a fiúk (járőrök) még lemennek a környék kis utcáiba, illetve üzletekben érdeklődni és 10-15 perc múlva jeleznek, ha mégis az ajtó betörését kell választani. Utána indulhatok én is Pécsre.

Van egy kínai bölcs mondás, miszerint ahhoz, hogy megismerjük a fényt, meg kell ismernünk a sötétséget. Én pokolnak nevezném. Nos én vasárnap reggel 7 órától kb. 13.30-ig bőven volt alkalmam a sötétben tehetetlenül toporogni.

Letettük a telefont, kezdtem pakolni a bőröndbe, amikor 3-4 perc múlva csörög a mobil, a kedves hangú járőr közölte, megvan a Mami egészségben és rendben. Nos, ekkor találkoztam a fénnyel.

Hogy mi történt Mamival? Előző este egyik telefonját sem tette fel a töltőre, elfelejtette. Persze, hogy lemerült, az a dolga. Másnap vasárnap valóban lement vásárolni dél körül és szokása szerint nem vitte magával a mobilt, bár ez lényegtelen, hisz mindegyik lemerült állapotban volt. Sok türelem kell az idős emberekhez. Mama is 88 éves, és persze hogy elfelejt dolgokat.

Szóban nem lehet kifejezni azt az elismerést és tiszteletet, amit érzek az ügyben szereplők iránt. Kezdve a 112-es kollégától, a mentős Csilláig, a két járőrig és természetesen a magyar, azon belül is a pécsi rendőrség munkatársaikig.

Köszönöm, kedves Csilla, köszönöm, Uraim! Köszönöm, rendőrök!

Epilógus:

Bízzanak a rendőrségben, hívják őket, ha baj van, hiszem, hogy segíteni fognak. Mert kérem, vannak ilyen rendőrök is.

A nagyik meg tegyék fel a telefonjukat a francos töltőre!

Tiszai Ferenc

Hirdetés
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Hírzóna

Abszolút Nő