Tanulmányok szerint átlagosan napi másfél-kettő hazugság írható mindenki számlájára. A nők és a férfiak nagyjából egyforma gyakorisággal hazudnak, azonban a kutatók azt találták, hogy a nők inkább önzetlenül hazudnak, a férfiak hazugságára pedig az önzés jellemző. Hogy is állunk a hazugsággal – a magunkéval és a máséval? Miért, mikor és kinek hazudunk? Nyerünk vagy veszítünk a hazugságainkkal? Milyen tulajdonságok kedveznek a hazugság elhitetésének? Vajon önmagunkkal őszinték vagyunk-e, és ha nem, miért nem? A hazugság pszichológiájának kérdéseit járta körül a Pécs TV Lélektükör című műsora.

Kísérletek bizonyították, hogy már a 3 évesnél kisebb gyerekek is képesek „valódi” hazugságok kitalálására, hogy elkerüljék a büntetést. 5 éves kortól képesek a gyerekek eltitkolni a rosszaságaikat, a 9 évesek akár egy olyan érzelem összes tünetét is ki tudják mutatni, amelyet nem is éreznek.  Miért hazudunk, hogyan hazudunk?

„A hazugságok nagyon nem egyformák. Van, amikor a hazugság témája valamilyen tény elkendőzése, vagy valami olyan tény elhitetése, ami a valóságban nem létezik, és ettől nagyon elkülönül az, amikor az érzelmeinkkel kapcsolatban hazudunk. Azt gondolom, hogy érdemes ezt a két csoportot külön kezelni. Aztán van, amikor valamilyen előnyszerzés okán hazudik valaki, vagy éppen jótékonykodni szeretne a hazugságával, vagy saját magát szeretné valamitől megkímélni. Olyan sokféle hazugság van, hogy nem nagyon tudunk róla, mint egy egységes jelenségről beszélni – mondta dr. Somogyi Erika pszichoterapeuta.

Ismétlődő kérdés, hogy a hazugság mennyiben érzelmi, mennyiben morális kategória.

„Ha valakinek valamilyen kárt okozunk bármilyen életterületen, vagy önértékelésben, akkor azt gondolom, hogy teljesen más morális megítélés alá esik, mintha valamiféle ferdítéssel vagy hazugsággal egyszerűen megóvni szeretnénk a másikat, vagy saját magunkat egy olyan helyzettől, amire nem vagyunk készek, hogy belemenjünk, vagy tudatosan nem szeretnénk felvállalni. Ezeknek a különböző típusú hazugságoknak az erkölcsi, morális megítélése nagyon különböző tud lenni” – hangzott el a műsorban.

Nemcsak morális megítélésben van eltérés a hazugság kapcsán, de abban sem vagyunk egyformák, ahogyan hazudunk. Van, aki nagyon profi, nagyon ügyesen színlel és gyakran is teszi. És van olyan, aki teljesen reménytelen, akinek minden érzelem kiül az arcára.

„Általában azok a profik, akik valamilyen előnyszerzésre használják a hazugságot, mert ők belefektetnek annyi energiát, hogy megtanulják a viselkedésükkel leplezni a hazugságot. Nyilván könnyebb észrevenni azokon az embereken, akiket jól ismerünk, hiszen a hangjuk rezdülését vagy árnyalatbeli változását is tudattalanul érzékeljük. Ami talán a köztudatban leginkább ismert, a tekintés iránya. Ha jobbra tekint valaki, akkor kreálja, hozza létre a történetet, míg, ha balra tekint, akkor inkább felidéz valamit. Ugyanakkor, ha csak a múltra vagy a jövőre gondol valaki, az is befolyásolja, hogy milyen irányba tekintett. Jellemző viszont, hogy aki nem gyakorlottan hazudik, az babrál az arcán, becsukja a szemét, babrál az orrán, mert viszketni kezd. Ha bűntudata van, vagy szégyelli magát, akkor bár mondja a hazugságot, de közben megállítaná folyamatot, ezért matat a szája környékén – magyarázta a szakember.

Az, hogy valaki könnyebben, vagy nehezebben hazudik, nagyban összefügg a személyiséggel és a neveltetéssel, illetve azzal, hogy mit tanultunk arról, hogy mennyire erkölcstelen dolog hazudni.

„Akinek a hazugság miatt bűntudata vagy szégyenérzete van, nyilván sokkal nehezebben tud uralkodni ezeken az árulkodó viselkedésbeli jegyeken. Ilyen példa az elpirulás, hisz azt nem tudjuk befolyásolni. Ugyanakkor az is igaz, hogy aki nagyon mereven tartja az erkölcsi normákat és morális előírásokat, az akkor is elszégyelli magát, ha a hazugság vádja éri. Az ilyen ember képes bűntudatot érezni és teljesen úgy viselkedni, minthogyha hazudna akkor is, ha igazat mondott” – hangzott el a beszélgetésben.   

A kérdés másik oldala a hiszékenység, azaz, hogy mennyire vagyunk képesek arra, hogy észrevegyük a másik őszinteségét vagy őszintétlenségét? Illetve, ha észrevettük, van-e eszközünk megfelelően reagálni? Mit lehet kezdeni azzal, amikor szembesülünk azzal, hogy a másik nem őszinte?

„Minél inkább őszinte valaki, annál kevésbé feltételezi a másikról, hogy hazudik. Illetve minél gyakrabban hazudik valaki, annál nehezebben hiszi el a másik emberről, hogy csak nagyon ritkán, vagy csak nagyon sarokba szorított helyzetben hazudik, vagy még akkor sem. Tehát egy hazug ember sokkal hamarabb megvádolja a másikat hazugsággal” – magyarázta a terapeuta.

Kérdés, hogy mit lehet tenni, ha tudjuk, érzékeljük vagy sejtjük, hogy másik nem őszinte velünk?

„Először azt kell eldönteni, hogy mennyire fontos az a szituáció, az a kapcsolat, mennyire fontos az a másik ember.  Sajnos nekem az a tapasztalatom, hogy minél fontosabb és minél inkább szeretné valaki tudni az igazságot, annál nehezebb azt egy szembesítéssel megtudni, vagy elérni, hogy elhangozzon az igazság. Minél szorosabb egy kapcsolat, nyilván annál súlyosabb okok állnak a hazugságok mögött. Ha valaki elsőre nem vállalja föl, akkor amikor szembesítik a hazugságával, még nehezebb helyzetben van, bezárkózik még jobban. Hiszen nem elég, hogy a valóságos tényt föl kéne tárni, hanem még azt is be kellene vállalni, hogy hazudott” – beszélt a tapasztalatairól Somogyi Erika.

A hazugságot két nagy csoportra oszthatjuk. Van, amikor egy interakcióban egy másik embernek hazudunk különféle okokból, és van az, amikor önmagunkkal nem vagyunk őszinték.

„Már gyerekkorunkba elkezdenek ránevelni bennünket a hazugságra. Ha egy helyzetre társadalmi, szociális, erkölcsi, morális előírások vonatkoznak, és a gyerek őszintén elmondja, hogy az ő viszonyulása nagy mértékben eltér az elvárásoktól, akkor azt mondják, hogy figyelj, gyerekem, ilyet ebben a helyzetben nem lehet mondani. Megmondják, hogy így vagy úgy kell érezni, viselkedni. Ritkán mondjuk azt a gyereknek, hogy elfogadom, hogy itt így érzel, de arra kérlek, hogy ezzel az érzéssel együtt próbálj meg a helyzetben benne lenni úgy, hogy… Ez a gyereknek egy támpont lenne, mert akkor meghagynánk azt a lehetőséget, hogy tisztában legyen a saját viszonyulásával” – mondta a szakember.

Az, hogy ki hova jut el az önámításban és önmaga félrevezetésében, szintén személyiségfüggő, mint ahogy az is, hogy hogyan mehet tévútra akár emiatt karrier, családi élet, egzisztencia.

„Például hogyha egy munkahelyen már nagyon nem érzi valaki jól magát, nem tud kiteljesedni, olyat kell csinálni, amit nem ért, amivel nem ért egyet, vagy egyszerűen nem illeszkedik az ő személyiségéhez. Kérdés, hogy benne ragad, vagy őszintén szembenéz vele, és megvizsgálja a lehetőségeket és a következményeket. Ehhez erő kell. De amíg valaki egy önámításban él, és azt hiszi, hogy az a valóság, amiben él, addig nem lát rá arra, hogy csapdában van. Ami viszont biztos, hogy aki önmagával őszinte tud lenni, az hiteles, kongruens. A mimikája, a hanghordozása, a gesztusai, amit mond, és az, amit sugároz magáról, egy egységes képet fog alkotni, és aki beszél vele, azt fogja érezni, hogy ez egy hiteles és őszinte ember” – hangzott el a Lélektükörben.

Gombár Gabriella

Hirdetés