A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően – ami 2020-tól már Magyar Írórezidencia Program néven fut tovább – már közel száz nemzetközileg elismert külföldi író járt a városban, akik az egy hónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál vagy alakít. Most Dušan Gojkov szerb dráma- és regényíró volt a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed vendége, vele beszélgettünk a városról, az alkotási folyamatról és a nagyon rövid történetekről.
– Milyen élményekkel, tapasztalatokkal hagyja el Pécset az itt töltött hónap után?
– Szerintem Pécset nem lehet megismerni egy hónap alatt. Még akkor sem, ha az embernek nincs más dolga. Voltam pár koncerten a Kodály Központban, megnéztem több múzeumot és kiállítást, de úgy vélem, ahhoz, hogy igazán megismerje valaki ennek a városnak a szépségeit, egy évet kellene itt tölteni. Ebben biztos vagyok. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy nem történik itt sok minden, de ez nevetséges. Azoknak, akik nem idevalósiak, Pécs napi szinten rengeteg érdekességet nyújt. Színházak, galériák, könyvtárak, a környező természet, az építészet, és akkor még nem is beszéltem a magyar nyelv megismeréséről. Azt is meg kell jegyeznem, hogy sokkal tisztább ez a város, mint azok, ahol eddig jártam vagy éltem.
– Mit gondol a pécsiekről, találkozott helyiekkel?
– Nem, szerencsére nem ismerkedtem meg senkivel (nevet). Elzárkózásra volt szükségem. Nagy szerencse, hogy a Balokány-park itt van a Zsolnay-negyedbeli szállásom közelében, mert az íráshoz, a gondolkodáshoz, a merengéshez nekem kell a víz. A vajdasági faluban, ahol élek, az ablakomból látni, ahogy a Tisza és a Duna összeér. Amikor Belgrádban éltem, ott volt a Száva. Londonban pedig a Temzét néztem. Szóval nagyon megnyugtató volt, hogy minden nap ülhettem pár órát a balokányi kis tó partján. Még esőben is kimentem, csak hogy élvezhessem ezt a munkához szükséges, ismerős nyugalmat és csendet.
– Használt ez a nyugalom az írás során? Jól haladt?
– Úgy gondolom, hogy tehettem volna többet, már ami az írást illeti. Három fejezetet írtam meg a készülő regényemből, ami nem túl sok. Többre számítottam, többet vártam magamtól.
– Miről szól a regény?
– Amikor megérkeztem, Méhes Károly, az íróprogram vezetője is megkérdezte ezt tőlem. Sajnos vagy nem sajnos, de a történet, amit akkor elmeséltem neki, már nem az a történet, ami volt. Már másról szól a regény. Az írás során, a folyamat közben a szöveg egyszer csak megváltozott. Nem teljesen, de jelentősen. Egyelőre nem tudom, hova fog kifutni, a szöveg vezet engem, nem én vagyok a főnök.
– Mi van akkor, ha nem a szöveg a főnök, hanem az író?
– Ha én vagyok a főnök, akkor általában egy mocskos, buja szerelmi történet születik, amit senki nem szeret, még én se (nevet). Ha a szöveg a főnök, az egészen más, meglepő irányokba vezet. Ebből kifolyólag soha nem publikáltam olyan írást, ami az elejétől a végéig tervezett volt, tehát ami maradéktalanul követett egy szándékos, előre kigondolt koncepciót. Szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz abból a szövegből, amin itt dolgoztam.
– Van az itt töltött időnek szerepe abban, hogy megváltozott a szöveg iránya, a regény témája?
– Annyiban igen, hogy itt tértem vissza a történet kezdeteihez. Ez egy félbehagyott szöveg volt, amivel otthon nem értem rá foglalkozni, itt viszont volt időm végre újra átgondolni és átdolgozni. Az írásra, a tartalomra nincs hatással az, hogy hol vagyok épp. A folyamat, a cél ugyanaz. Elérni, hogy az olvasó ott legyen a karakterekkel, hogy érezze a haragjukat, szenvedélyüket, érzéseiket. Addig azonban egy szövegemet sem tartom elég jónak, amíg nem lep meg engem, amíg nem érzek tőle őszinte szomorúságot, örömöt, amíg nem nevetek tőle, és így tovább.
– A Grand Hotel című első könyve pársoros, sőt, párszavas történetek, mininovellák gyűjteménye. Mennyire voltak hatással erre a kötetre Örkény István egypercesei?
– A Grand Hotel egy fogadásból született. Egy belgrádi klubban ültünk egy barátommal, akinek egy rádióműsorba kellett novellákat összeállítania. Miközben magyarázta a műsorszerkesztés szakaszait, elmondta, hogy a rádióban az egy percben felolvasható novelláknak legalább 14 írógéppel gépelt sornak kell lenniük. Ennél rövidebb terjedelemben nem lehet történeteket elmondani, állította. Én erre azt válaszoltam, hogy ha valaki érti és jól használja a dramaturgiát, egy történetet akár egy mondatban is el tud mesélni. Azt mondta, hogy ez lehetetlen. Erre én hozattam egy írógépet, és 30 percen belül írtam neki 32 rövid történetet, amivel nyertem egy üveg Eszék-Baranya megyei bort. Nagyon jó bor volt, de sajnos azt hiszem, hogy már nem létezik, mert a ’90-es évek elején azt a borvidéket lebombázták. Mindegy. Ez tehát a legsikeresebb, több mint 20 kiadást megélt könyvem története. 18 éves voltam akkor. Azóta sem láttam egy dínárt sem belőle, de örülök, hogy a mai napig olvassák. Mindez természetesen nem történhetett volna meg Örkény nélkül. Csak azért tudtam megírni ezeket a rövidke történeteket, mert akkor már ismertem a novellairodalom olyan nagyjait, mint például ő. Örkény novellái akkor már az irodalomról alkotott képem, a tapasztalataim, sőt, a lényem egy része volt.
Az íróprogramról szóló cikkeink, és a program keretében idelátogató szerzőkkel készült korábbi interjúink itt találhatók.
