Keserü Ilona Pécs szépművészeti életének egyik legnagyobb, legmeghatározóbb, legnevesebb alakja. Az idős festőnő alkotásai Amerikától kezdve Dél-Koreáig bejárták a világot, több évtizedes tanítói munkásságának eredményességét a napjaink diákságát tanító pécsi művészgeneráció bizonyítja. Március 15-én átvehette Pécs Város Kulturális Nagydíját.
– Pályája indulásakor tanárai közül kit emelne ki, kit tekint mesterének?
– Nekem egy mesterem volt, Martyn Ferenc. Mindent tőle kaptam, ami a pályámon való elinduláshoz szükséges volt. Tizenhárom éves koromban lettem a tanítványa, nála kezdődött el a szakmai képzésem.
– A nagy, neves alkotók közül van valaki, aki nagy hatással volt a művészetére?
– Életem során sok időt töltöttem képtárakban, múzeumokban, kiállításokon. A Régi Mesterek művei, és sok újabb kori remekmű tanulmányozása erősen hatott rám. Kortársaim közül a velem körülbelül egyidős, nemrég elhunyt Howard Hodgkin nevét kell megemlítenem, az ő festészetét nagyon szeretem. Évtizedek alatt sokszor láthattam képeit londoni galériákban, gyűjteményes kiállításait múzeumokban. Művészetét rokonnak érzem a sajátoméval.
– Hogyan jött a tanítás?
– Mikor diplomáztam Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán, 1958-ban, elkezdtem szabad, önálló művészi tevékenységemet. A saját festészeti törekvéseim megvalósítása mellett, a megélhetésem, a műterem fenntartása, a művészet gyakorlásához szükséges anyagok költségeinek fedezésére könyv- és újságillusztrációkat készítettem, színházi díszleteket terveztem. Közben készültek a 60-as évek folyamán első jelentős műveim, amiket kiállításokon is bemutattam. Fontos tanulmányutakat tettem, művésztelepeken dolgoztam Nyugat- és Közép-Európában egyaránt. A hetvenes évek elején jelentkeztek műtermemben az első magángyűjtők és állami vásárlások, azonban mivel valódi műkereskedelem nálunk nem létezett, reális árai sem voltak a képeknek.
Amikor Pécsen szervezni kezdték az egyetemi szintű művészeti oktatást, engem is hívtak a művésztanárok közé. Egy évig csak heti egy napra utaztam a pécsi rajz tanszékre. Egy próbaév után kétlaki élet kezdődött Budapest és Pécs között. Műteremlakások épültek a Mecsek oldalában, ahol nagyméretű képeim készülhettek, a művészhallgatók közelében, a szemük láttára.
– És milyen volt a katedra mögött állni?
– Én a tanítást inkább egy közös munkálkodásnak fogtam fel a fiatalokkal. A festészet egy szakma; ahol gyakorolják, ott katedra nincs, a szükséges berendezési tárgyak a festőállványok, rajzbakok, munkaasztalok, anyagok, eszközök, festékek, könyvek.
Arról pedig, hogy milyen tanár voltam, a volt diákjaimat kellene megkérdezni. Sokszor festettem, vagy rajzoltam közöttük, ezt mindig fontosnak tartottam. Közülük többen ma a Művészeti Kar tanárai, a Doktori Iskola programvezetői.
– Mikor egy üres vászon elé áll, belekezd valami újba, honnan jön az „ihlet”, mi adja az inspirációt?
– Erre nem lehet válaszolni. Annyira bonyolult folyamat ez, hogy képtelenség egyszerűen szavakba önteni. Az ember egy önmagánál sokkal nagyobb erőt érez, ami magával ragadja, vonzza a feladat felé. Minden erőt – gondolati, lelki, fizikai, szellemi erőt – mozgósítanunk kell, hogy meg tudjuk jeleníteni azt, amiről úgy hisszük, képesek vagyunk rá. Aztán amikor kezd alakulni, formálódni valami, akkor már hozzá lehet „szólni”. Nehéz ezt megfogalmazni.
– Ki tudna emelni egy vagy akár több művet alkotásai közül, amiket a legjobbjainak lát?
– Egy művet kiemelni nem az én feladatom. Minden képbe óriási szellemi energiákat fektetünk anélkül, hogy tudnánk róla. Van egy érdekes és jó képessége a műveknek: idővel megérnek. Néha egy alkotást jobbnak érzünk most, mint például huszonöt éve, amikor keletkezett. Most derül ki, hogy mennyire másképpen aktuális, mint akkor volt. Ahogy telik az idő, utazik a kép, kiállítják többfelé, majd egyszer csak egy olyan közegbe kerül, olyan művek mellé, ahol olyasmit lehet meglátni benne, amit addig még sehol máshol nem fogalmaztak meg.
Az utóbbi évtizedekben egyébként komoly nemzetközi törekvések vannak arra, hogy a huszadik század második felének közép-európai művészete bekerüljön az egyetemes művészettörténetbe, hiszen ez a térség – köztük Magyarország – nem tudott abban az időben érdemben megmutatkozni külföldön. Nem volt lehetőség a más képekkel való „találkozásra”. Tudjuk, hogy a művészet nem ismeri a térképen meghúzott határokat. Fantasztikus, hogy hasonló erejű és hasonló szándékú művek jönnek létre egy időben teljesen eltérő területeken. Szerencsére eljött az az idő, amikor a szakemberek keresik ezeket a kapcsolódási pontokat, most teljessé szeretnék tenni az elmúlt ötven év Európájának művészeti képét.
– Van-e valami – ha igen, micsoda – amit az alkotásaival sugallna, üzenne, elmondana?
– Én várom a legjobban, hogy ezt elmondják nekem azok, akik nézik a képet! Mi az, ami miatt másfél órát állnak előtte, vagy másnap is eljönnek megnézni, vagy magukénak szeretnék tudni? Én ezt nem tudhatom pontosan.
Nagyon érdekes volna választ kapni arra, mi az, ami egy nézőt megérint a képemben, mit közöl vele, miért vonzza magához.
Úgy gondolom, a képeknek az emberek között a helye. A művészetekre nagyon nagy szükségünk van, már tudományos kutatások is vizsgálják, milyen bonyolult módon hat ránk. Nagyon remélem, hogy hamarosan sokféle választ kapunk ezekre a kérdésekre!
Kiállításait megcsodálhatták Velencében, Milánóban, Varsóban, Prágában, Berlinben, Kölnben, Baselben, Bécsben, Párizsban, Helsinkiben, Glasgowban, Washingtonban, New Yorkban, Szöulban. Még a firenzei Uffizi képtárban is megtalálhatóak művei. Két éve a Zsolnay-negyedben Színe-java címmel nyílt kiállítás életművéből.
Megszámlálhatatlan kitüntetéssel rendelkezik, többek között: Munkácsy-díj, Érdemes Művész, Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje, Kossuth-díj. 2011 óta Pécs díszpolgára, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel is kitüntették.