Tavaly decemberben cikkeztünk arról, hogy a Zsolnay-negyedből fél év alatt három sajtómunkatárs is távozott. A kulturális negyed vezetője akkor elmondta, nem könnyű megfelelni az elvárásoknak, magasra tették a mércét. A megfelelő utódot éppen ezért sokáig keresték, egy hónappal ezelőtt azonban megtalálták az új kollégát. A ZSÖK sajtós pozícióját február óta egy kétgyermekes pécsi anyuka, egykori újságíró és programkoordinátor tölti be. Pataki Veronikával beszélgettünk.
– Biztosan többen találkoztak korábban azzal az álláshirdetéssel, melyben a Zsolnay-negyed sajtómunkatársat keresett. Te nem rettentél meg az ezernyi elvárás láttán?
– Dehogynem, de alapvetően alkalmasnak gondoltam magam a feladatra. Innen belülről nézve pedig nem is olyan ijesztő az egész, a feladatok jönnek sorba és egyszerűen el kell őket végeznem. Örömmel tölt el, hogy itt önállóan lehet gondolkodni, a kreativitás elvárás. Emellett nagyon büszke vagyok a városomra, szeretek mindenről értesülni, ami Pécsen történik, tehát külön jó, hogy ez most munkaköri kötelességem. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nagyon sok segítséget kapok, a marketing-kommunikáció osztállyal csapatban dolgozunk.
– Korábban a Dunántúli Naplónál dolgoztál újságíróként. Innen ez a nagy információéhség?
– Valószínűleg beállítottság kérdése az egész, ami nálam már diákkoromban megmutatkozott. A gimnáziumban rájöttem, hogy imádok írni, ezért alapítottunk egy iskolaújságot. Érettségi után elvégeztem Szegeden egy újságíróiskolát, majd a Dunántúli Naplónál helyezkedtem el, és most sajtómunkatárs vagyok.
– Azért volt némi szünet…
– Bizony, nem is kevés. Az újságíró képzés után elvégeztem a PTE BTK-n a szociálpolitika szakot, majd tizenhét évig a Baranya Megyei Munkaügyi Központban dolgoztam, mint programkoordinátor. Foglalkoztatási programokat dolgoztam ki, szóval látszólag távol kerültem a szenvedélyemtől. Ám a kommunikáció akkor is fontos szerepet játszott az életemben, hiszen a programokat nem csak kidolgozni, hanem „eladni” is kellett. Emellett hobbiból belső, kollégáknak szóló online híroldalt szerkesztettem.
– Az elődeid a Zsolnay-negyednél mind férfiak voltak, szerinted ők másképpen végezték a munkájukat, mint te?
– A két nem látásmódja különböző, de szerintem nem ez számít, hanem az ember személyisége. Férfiak és nők egyaránt tudnák jól végezni ezt a munkát. Mindemellett úgy vélem, a ZSÖK jól döntött, hogy egy nőt választott erre a pozícióra, mert mi talán valamivel érzékenyebbek vagyunk, és sokkal fontosabb szerepet tölt be a segíteni akarás vágya, mint az erősebbik nem képviselőinél. Például egy sajtótájékoztató időpontjának kitalálásakor: ne délután négyre tegyünk egy fontos eseményt, mert akkor már mindenki sietne haza a családjához.
– Vannak olyan területek, szakmák, ahol szerinted több női munkaerőre lenne szükség?
– Mindenképpen elkelne több (nőies) nő az olyan állásokba, ahol odafigyelésre van szükség. A politika is egy ilyen terület. Szerintem egy nő főnöknek is más, mint egy férfi. Talán több visszajelzést ad a beosztottjainak, többször megdicséri, bátorítja őket. A férfiak nem azért nem teszik ezt, mert rosszindulatúak, hanem mert nem is gondolnak bele, hogy ez mennyire fontos.
– Két nagylányod van, ők is örököltek valamit a szenvedélyedből?
– Egyelőre csak az nyilvánvaló, hogy rengeteget beszélnek, és büszkeségemre hihetetlenül választékosan. Legutóbbi példám erre az, amikor egy a Tettyéről a Konzum áruházig tartó séta során megállás nélkül csacsogtak a fülembe. Annyira elfáradtam ebben, hogy a buszra szállva mondtam nekik: „akkor én most egy kicsit egyedül hátraülök, ti pedig üljetek előre”.
– Hogy visszakanyarodjunk a kiindulási ponthoz: végül is miért döntöttél úgy, hogy egy viszonylag nyugis pályát feladsz egy kiszámíthatatlan munkaidejű állásért?
– Bár érdekesnek találtam és szerettem a korábbi munkámat is, egész életemben hiányzott az újságírás. Nőként azonban el kellett döntenem, hogy családot szeretnék, vagy pörgős, izgalmas szakmát. Én azt éreztem helyesnek, ha olyan állást keresek, ami mellett belefér a gyermekvállalás, a háziasszony szerep. Mostanra viszont a lányaim már nagyobbak, 10 és 14 évesek, így több időm jut „magamra”. Nagyon nehéz meghozni a döntést, én mégis mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen váltani. Ha úgy érezzük, hogy kiszolgáltuk azt a területet, amiben éppen vagyunk, akkor keressünk új kihívásokat.
