A gombfocitól a labdarúgó szövetségig

Egy utánpótlás-focimeccs közben mesélt életéről a PMFC cégvezetője, Elbert Gábor. Miközben beszélt, fél szemmel mindig a pályát figyelte, sokszor kommentálta az eseményeket. Látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel végzi a munkáját, és valóban fontos számára a csapat sikere. Már gyerekkorában felismerte, hogy hiába imádja a sportot, azért legtöbbet a pályán kívül tud tenni. A PTE adjunktusára különösen igaz a mondás: a maga szerencséjének kovácsa.

hirdetés

– Hogyan indult a karrierje?

– Sportos családba születtem: édesapám az Országos Testnevelési és Sporthivatal főosztályvezetője volt, édesanyám pedig testnevelő tanárként dolgozott, szinte a Testnevelési Főiskolán nőttem fel. Az öcsém ügyesebb volt nálam fociban, ezért úgy határoztam, hogy én a pályán kívül fogok tenni a sportért.

– Mikor döntötte ezt el?

– Osztályfőnököm kérdésére már az általános iskola 6. osztályában kijelentettem: én bizony sportvezető leszek. Persze ő kinevetett, mert azt gondolta, hogy ez csak az egykori profi sportolók kiváltsága lehet. Én viszont sportoltam: fociztam és versenyszerűen fallabdáztam, ráadásul elvégeztem a TF-et is, de beláttam, hogy nem a sportteljesítményemből fogok megélni.

– Gyerekkorában volt kedvenc csapata vagy játékosa?

– Nem szurkoltam senkinek, inkább csak kedvenc gombfoci játékosaim voltak. Imádtam játszani. Minden csapat megvolt, de valamiért a Jean Tigana – Marius Trésor kettős volt a favoritom. Összességében viszont elmondható, hogy inkább játékosokért rajongtam, mint egyesületekért.

A pályán kívül szeretne tenni a sportért

– Nem focizott profi szinten, mégis labdarúgó szakedző lett.

– Azért rúgtam én a bőrt a TF felnőtt csapatában is. A szakedzőit pedig azért végeztem el, mert úgy gondoltam, hogy ha nem is vagyok nagy tehetség, azért mégiscsak értek hozzá – ráadásul illik is az eredeti végzettségemhez. A diplomadolgozat pedig pont kapóra jött, akkor írtam ugyanis, amikor váltam, így a munka kellőképpen lefoglalt.

– Dolgozott tesitanárként?

– Hogyne, rendkívül élveztem azt az időszakot. Sőt, a mai napig büszkén mondom magamról, hogy én testnevelő vagyok. De ez szinte megkerülhetetlen a mi családunkban. A tanulást nem hagytam abba, a Corvinuson személyügyi igazgatás végzettséget szereztem.

Belekóstolt a tévézésbe is

– Később belekóstolt a tévézésbe is.

– Beneveztem a Sportriporter kerestetik című műsorba, ahol bejutottam a döntőbe. Itt megtetszettem a mostani Digisport elődjeként működő EMK TV-nek, akik felkértek kommentátornak a REAC labdarúgó mérkőzéseihez. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy 4-5 évig közvetíthettem így meccseket, mert szerintem ez minden fiúgyermek álma, ami nekem megvalósult.

– Majd tanított is a TF-en.

– 2004-ben hatalmas élmény volt, hogy a TF felkért oktatónak, hiszen szinte ott nőttem fel. Furcsa volt tanárként visszatérni oda, de közben persze élveztem is. Ugyanakkor a média világától sem szakadtam el teljesen, hiszen heti sportműsort vezettem a Budapest Rádiónál. Ez inkább amolyan hobbi volt, egyfajta játék, hiszen soha nem kaptam érte pénzt.

– Ezer szállal kötődik tehát a sporthoz.

– Mondhatjuk, hiszen 5 évig a Nemzeti Sportszövetség főtitkára voltam, ahol az alapoktól felépítettük a legnagyobb magyar civil sportszervezetet. Bár soha nem akartam az államigazgatásban dolgozni, utána mégis elvállaltam a sport szakállamtitkári posztot, mert úgy gondoltam, hogy végig tudok dolgozni 4 évet pusztán szakmai alapon. Később pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkári posztját is betölthettem.

– Gondolom, rengeteg híres játékossal találkozott.

– Én soha nem voltam olyan, aki beáll fotózkodni, és azt nézi, hogy hova lehet elutazni a szövetség számlájára. Mindig inkább a munkámra próbáltam koncentrálni. Erwin Koemannal viszont fantasztikus volt együtt dolgozni, a mai napig baráti viszonyt ápolunk. Egy profi szemléletű, rendkívül felkészült edzőt ismertem meg a személyében.

Öt egyetem közül választotta a PTE-t

– Miként került Pécsre?

– 2010-ben fejeztem be a doktori iskolát. A sport- és a neveléstudományok szak pedig jó párosításnak bizonyult, mert öt egyetemről is hívtak, nekem mégis Pécs volt szimpatikus. Őszintén szólva, nem tudom, hogy miért, inkább csak a megérzéseimre hallgattam. Annyit tudtam csak, hogy hagyományosan jó itt a testnevelőtanár-képzés, a várost viszont nem ismertem, sőt, kötődésem sem volt hozzá.

– Később a PMFC-nél is munkát vállalt.

– Feleki Attila barátom kért meg, hogy segítsek a klub sportszakmai vezetésében, mert ő elsősorban a gazdasági ügyekhez ért. Én pedig elvállaltam a cégvezetői pozíciót, mert a városban komoly hagyományai vannak a focinak és a klubnak egyaránt. Ráadásul Pécs magyar viszonylatban nagyvárosnak számít, és itt minden feltétel adott ahhoz, hogy alkotó munkát lehessen végezni.

– Azt kapta a várostól, amit várt?

– Tősgyökeres budapestiként nagy itt a nyugalom, ami néha előnyös, néha viszont furcsa.  A csapattal viszont rendkívül kemény fába vágtuk a fejszénket, amikor megkezdtük a hároméves építkezést. Bevallom: azt reméltük, hogy ennél már az első évben is eredményesebbek leszünk. Tavasz óta viszont már a jó irányba haladunk, és úgy érzem, hogy egyre jobb ide tartozni.