Bachar Najari, a Zsolnay-gyár új tulajdonosa már egészen fiatalon elhagyta Szíriát Olaszországért, de végül Magyarország lett a szíve csücske, nem második otthona, Svájc. Pécsben azt szereti, hogy itt békességben él egymás mellett keresztény, zsidó és muszlim.
– Mindkét karján órát hord. Ez még egy óraipari üzletembertől is sok, nemde?
– Hivatásomnál fogva rengeteg szép órám van, és nagyon sokszor nem tudok dönteni reggelente, melyiket vegyem fel. Ezért van most is egy a bal, egy meg a jobb karomon. Ha megkérdezik, viccesen azt szoktam mondani, hogy az egyik a magyar, a másik a svájci időt mutatja… Komolyra fordítva: imádom őket, öltöztetnek, s így szeretem; ezért hordok kettőt. Nincs benne semmi misztikum.
– Ha már Svájc. Önről tudvalevő, hogy karrierjét az alpesi országban indította el, de kalandos út vezetett addig. Mit lehet tudni a gyerekkoráról?
– Szíriában gyerekeskedtem, s egészen a felsőfokú tanulmányaimig éltem a Földközi-tenger partján fekvő 700-800 ezres Latakia városában szüleimmel és négy testvéremmel. Földbirtokos családból származom, édesapám pedig kertészmérnök volt. Édesanyám tanárként dolgozott, de mivel sokan, öten voltunk testvérek, ő leggyakrabban a gyerekekkel volt odahaza.
– Miért hagyta el a szülőhazáját?
– Jól éltem, szerettem, szeretem a hazámat, nem akartam én elmenekülni onnan, de a sors közbeszólt. Amikor ugyanis elvégeztem a gimnáziumot, építész diplomát szerettem volna, otthon pedig erre komoly lehetőségem nem volt. Úgy éreztem, Olaszország, s azon belül a milánói egyetem kínálja a legmegfelelőbb terepet, hiszen az ottani építészet talán a legmagasabb fokú a világon.
– Mégis nálunk kötött ki. Miért?
– Semmit nem tudtam az országukról, vagy most már mondhatom: országunkról. Egy barátommal, már Milánóból indultunk kirándulásra Budapestre, mert érdekelt bennünket, milyen lehet egy szocialista ország. Mondhatom, lenyűgözött az itteni építészet, az, hogy mennyi bájt hordoz magában Magyarország. Annyira megtetszett az itteni világ, hogy átjelentkeztem Budapestre, így itt végeztem el az egyetemet 1987-ben.
– S itt ismerte meg első feleségét is, aki azonban Svájcba „rabolta el”.
– Itt tanult a feleségem is, aki viszont haza akart menni. Hallgattam rá, ezért váltottam ismét országot. De nem számoltam fel mindent akkor sem, hiszen rengeteg barátot szereztem, akárcsak később beérő üzleti kapcsolatot.
– Hogyan fordult az órák felé?
– Komoly recesszióra érkeztem Svájcba, s nem volt nagy szükség az építészekre. Ezért kerestem a területeket, hol, mivel tudnék foglalkozni. Mivel jól ismertem Magyarországot, de Közép-Kelet-Európa minden országát is, a svájciak meg semmit sem tudtak rólunk, meglátták bennem a fantáziát az óragyártók és forgalmazók. Megtettek kelet-európai terjesztőnek. Ezekben az országokban a rendszerváltozásokat követően én voltam az első, aki a svájci órák nagykereskedelmi forgalmazásával foglalkozott. A legismertebb márkákat – mint a Doxa, a Longines – hoztam el Európa keletibb részére. Azóta is ez a fő csapásirány, s ezért is fordultam meg gyakran újra meg újra Magyarországon.
– Pécsen is járt már akkor?
– Egészen korán, még a nyolcvanas években voltam országjáráson, s Pécset is útba ejtettem. Már akkor megfogott az a mediterrán hangulat, ami itt van: a hegy, a mecset, a dzsámi, a főtér atmoszférája. Nem utolsósorban az, hogy itt barátságban, szeretetben él egymás mellett keresztény, zsidó és muszlim, utóbbiak itt maradt értékeit pedig szeretik, tisztelik. Később egyszer-kétszer voltam még, de azért csak ennyiszer, mert rossz volt az út Pécs és Budapest között.
– A Zsolnay viszont ideláncolta valamelyest.
– Olyannyira, hogy három hónapja nem utaztam külföldre, pedig életemben még nem volt egyhuzamban két olyan hét, amikor ne léptem volna át országhatárokat. A Zsolnayt már korábban ismertem, de a gyár helyzetéről csak az utóbbi időszakokban hallottam egyre többet, s egyre rosszabbakat. Tudtam: egy olyan értékről van szó, amit nem szabad veszni hagyni, ráadásul komoly üzlet is van benne. Fantáziát, lehetőséget láttam a gyár felélesztésében, a márka újbóli felvirágoztatásában. Bár most napestig csak ezzel foglalkozom, szerintem minden tekintetben megéri majd a vállalkozás. A Zsolnay több mint művészet.
– Nem irigyeljük, hiszen nehéz munka közepén van. Ha mégis van szabadideje, az mivel telik?
– Olyan dolgokat művelek, amelyek kikapcsolnak, amelyeket bármelyikünk megtesz. Olvasok, túrázok, természetet járok, a családommal vagyok. Nem kell luxusjachtokra, motorcsónakokra gondolni, az nem az én világom, másrészt időm sem lenne ilyen úri hóbortokra; meghagyom másoknak.
