A kalap, az ugye az Opel?

A legenda szerint egyetlen ugrással átszelte a Pécsi Nemzeti Színház színpadát. Tizenhét évesen húzott először balettcipőt, aztán fele idő alatt végezte el az Állami Balettintézetet. Tóth Sándor táncosként, koreográfusként és igazgatóként is letette névjegyét a Pécsi Balettnél.

– Szerencsém volt a pályakezdéssel – meséli Tóth Sándor –, 1956-ban ugyanis sok táncos elhagyta az Operaházat (s vele együtt az országot), engem pedig, aki már felnőtt alkatú voltam, felvettek oda ösztöndíjasnak. Valamennyi karszerepet végigtáncoltam és kisebb szólófeladatokat is kaptam, így hatalmas színpadi rutinra tettem szert.

– Az Operaházban ismerte meg Eck Imrét is.

– Mindketten másfajta balettben hittünk, mint amiben ott a klasszikus repertoárból részesültünk. Innen eredt a barátságunk is. Maurice Béjart egy táncfilmje láttán fogalmaztuk meg: olyan társulatra vágyunk, amellyel a saját ötleteinket, gondolatainkat mesélhetjük el, s tükröt tartva a társadalomnak arról beszélhetünk, ami most érdekli az embereket.

Velük indult a Pécsi Balett

 – Pécs városa és a színház is fogadókésznek bizonyult erre. 1960-ban szinte az egész végzős balett-évfolyam ide szerződött. Miben állt  a Pécsi Balett újdonsága?

– Abban, hogy mi nemcsak történeteket, hanem gondolatokat táncoltunk el, üzeneteket. Nálunk a mozdulatokból értelmes mondatok születtek.

– Táncosként mely szerepeire emlékszik szívesen?

– Nagyon fontos volt számomra az első bemutató, melynek egyik darabjában, Az iszonyat balladájában táncoltam az egyik Csukaszürkét Eck Imre, Bretus Mária és Árva Eszter partnereként. A társulat életében és az én pályámon is meghatározó előadás volt, táncosként ugyanezzel a szereppel búcsúztam el a színpadtól évtizedekkel később. Emblematikus mű, máig repertoáron tartják, talán mert örök érvényű, amiről szól: a fasizmus és az áldozat viszonyáról. A Póhkáló főszerepét Imre énrám találta ki. Nagyon érdekes feladat volt, egy negyedik térsíkot hozott létre a háttérben felfeszített pókhálóval. Az egész mű a választás kényszerűségéről szólt, arról, hogy dönteni kell, mert aki erre képtelen, az pusztulásra van ítélve.

Debreczeni István, Hetényi János és Tóth Sándor, s elöl Esztergályos Cecília a Rossini-zenére készült Nyitány című balettben

 

–  Azt beszélik, a színpad egyik széléből a másikig tudott ugrani.

– Kis túlzással. Az lehet az alapja, amikor egy koncertvizsgán a színpad egyik sarkából (átlósan) a másikig kellett ugráskombinációval eljutnom. Pontosan kiszámítottuk és begyakoroltuk az egészet, mert miután csak a fejemet világították meg, a színpadból egyáltalán nem láttam semmit. Ám a premier felfokozott hangulata és a bizonyítási vágy a szokásosnál nagyobb lendületet adott. Amikor az ugrássorozat végén meg kellett fordulnom és megállnom, felhördült a közönség. Nem értettem, miért. Aztán kiderült: csak a lábfejem volt a színpadon, a sarkam már lelógott a zenekari árokba. Millimétereken múlott, hogy nem zuhantam le.

 – Miért kezdett koreografálni?

 – Nem a saját akaratomból. Eck Imre ajánlotta föl egyszer nekem és Fodor Antalnak a lehetőséget, hogy az ő két balettje mellé készítsünk mi is egyet-egyet. Akkor született meg a Mit takar a kalapod?, ami a humor nyelvén szólt egy társadalmi fétisről. Eggyel kevesebb kalap volt, mint ahány szereplő, akiknek mindenáron kalapot kellett szerezniük, mert akinek nem maradt, azzal nem álltak szóba a lányok. A főpróbát látva, megkérdezte tőlem egy díszítőmunkás: A kalap, az ugye az Opel? Mert akkor óriási dolognak számított, ha valakinek nyugati autója volt. De ennek a helyébe mindenki azt képzelte, ami számára elérhetetlennek bizonyult.

75 évesen is tartja a jó kondit

 – Mire a legbüszkébb táncosként, koreográfusként és igazgatóként?

 – Igazgatóként arra, hogy ma is van Pécsi Balett, mert sikerült olyan értéket teremtenünk, hogy gyökeret ereszthetett a városban. Sok főszerepet táncolhattam el, és jólesett megmártózni a sikerben. Élveztem ennek a felelősségét is, azt, hogy a színház épületén kívül is kellett tudnunk viselkedni, öltözködni, jelen lenni. Mint koreográfusnak az volt a legszebb a munkámban, hogy a gondolataimat színpadra álmodhattam. A tánc ugyanis: hatalom. A mozdulatok értelmes gondolatokról mesélnek, a humor pedig fontos fegyver: mindent el lehet mondani vele, nem szoktak megsértődni miatta, viszont a kritika előbb-utóbb eljut a célpontig.

 – A tánc világnapján, április 29-én ünnepelte 75. születésnapját. Kitűnő kondíciójának mi a titka?

 – Rendszeresen teniszezem és úszom, s mivel családi házban lakunk Kozármislenyben, ott mindig akad tennivaló. Rotary Klubunkban igyekszem külföldi kapcsolatokat építeni, most épp román és szlovák testvérklubok révén. Bebizonyítanánk a politikusoknak, hogy igenis tudunk értelmesen, békésen együtt élni és dolgozni. Négy unokám is számít rám, velük is boldogan töltöm az időm.

 – Ha egyikük érdeklődne a balett iránt, le- vagy rábeszélné inkább?

 – Azt hiszem, lebeszélném. Mert ezen a pályán vagy első akar lenni az ember, és sikerül is azzá válnia, vagy nem érdemes csinálni. Ettől olyan kegyetlenül nehéz, igaz, ettől olyan gyönyörű is!

a Cingár

Czéh Dániel - a CingárCzéh Dániel

Középiskolásként kezdtem el ismerkedni a színészi technikákkal; majd később, 2005-ben, a pécsi Janus Egyetemi Színház által szervezett tréningeken máig tartó lendülettel vetettem bele magamat a színházi munkába. Több mint 20 előadásban játszottam az egyetemi színpadon, közreműködtem a Pécsi Nemzeti Színház néhány előadásában; rövidfilmekben, reklámfilmekben forgattam.
2009-ben ismerkedtem meg a bohóctechnikával Greifenstein János tréningjein, 2010 óta dolgozom a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál. Magyar és nemzetközi workshopokon veszek részt, folyamatosan frissítve, bővítve a technikai apanázst. Tanultam Gery Edwards, Giora Seeliger, Aitor Basauri, Ami Hattab, Eric de Bont tréningjein, iskoláiban.
Jelenleg is dolgozom a Janus Egyetemi Színházban, középiskolásoknak tartok színésztréningeket, a Pécsi Tudományegyetemen bölcsész hallgatója vagyok.

– See more at: http://bohocbrigad.hu/a-csapat.html#sthash.ZAWbZSjO.dpuf