Elhunyt Váróczi Zsuzsa irodalmár

Elment egy jó tanár, csodálatos ember, elhivatott irodalmár – írja V. Gilbert Edit irodalomtörténész a Pécsi Tudományegyetem honlapján.

hirdetés

VÁRÓCZI ZSUZSA
(1940-2011)

Váróczi Zsuzsa a bölcsészkarról már a kilencvenes évek közepén nyugdíjba vonult, de fel-feltűnt mosolygós, vékony, törékeny alakja az egyetem folyosóin, a park fái közt, a környéken egészen a közelmúltig: a közelben lakott, s a legutóbbi évekig részt vett levelező képzéseinkben. A számára oly kedves német, s a XX. századi világirodalmat is tanította, de fő szakterülete a 19. század magyar irodalma.

Papp Dániel, Gozsdu Elek (belőlük írta doktoriját Németh G. Bélánál), Jókai Mór, s Madách Imrétől Az ember tragédiája, amin talán a legtöbbet töprengett, s amiről fontos tanulmányt írt az ezredforduló előtti évtizedben. Széles körű tájékozottsága, műveltsége, kifinomultsága; érzékenysége, nonkonformizmusa, friss szellemisége, ízlése, megjelenése generációk kedves, szeretett, rajongott tanárává tették. A hetvenes évektől a Tanárképző Főiskola egyik vezető személyisége, rövid ideig a tanszék vezetője. A főiskolából egyetemmé alakulás izgalmas időszakában nemcsak lépést tudott tartani a fővárosból érkező jeles kutatókkal, de mindent megtett azért is, hogy a „lejárók” szellemi otthonuknak érezhessék a várost.

Oktatói munkáját nagyon komolyan vette: a magyar irodalom történetét 1849-től 1905-ig összefoglaló jegyzete évtizedeken át tananyag volt (1997-ben újra kiadták), s ehhez kapcsolódóan szöveggyűjteményt is szerkesztett. Egyetemi tanszékeink, főként a magyar szak mai vezető munkatársainak jelentős része a tanítványai közül került ki.

Ösztönös hermeneutának nevezte egyszer magát, valóban az volt, s komparatista, archetípusok jó érzékű fellelője, s művek dialogikus értelmezője. Írt kortárs kritikát és könyvismertetést a 60-as, 70-es években a Jelenkorban, német irodalomtörténeti és elméleti munkákat ismertetett a Helikonban, publikált tanulmányt Papp Dániel korai novelláiról az Irodalomtörténetben, s végül, 1993-ban jelent meg a Tragédia mítoszi utalásait elemző kiváló dolgozata. Barátai, kollégái örömmel várták volna a folytatást, de a 2000-es években a fordítói munka felé fordult. Fordított németből egyháztörténetet, szépirodalmat, a kora középkor történetét, Nagy Sándor és Hannibál életét. Megszállottan dolgozott.

Volt olyan év, amikor 7-8 könyvet is lefordított, komoly, súlyos köteteket, s a könnyed lektűröket ugyanolyan lelkiismeretesen ültette át magyarra, mint a legértékesebb műveket. Fordításai közül a legutolsó, két hete megjelent kiadványt (amit már agyműtéte után készített), a Zarándokhelyek képekben című albumot még láthatta kórházi ágyán.

Mindig volt ideje beszélgetni. Kérdezett és meghallgatta a választ. Érdeklődött a világ dolgai iránt az utolsó napokig. Melegszívű volt, jóságos, éleseszű. Nyugodt, megbízható, lelkiismeretes. Adott, egyre adott, minden találkozáskor feltöltött bennünket, barátait. Hiteles volt. Személyes. Humora kitartott mellette. Fájdalmai közben is ránk, történeteinkre, gondolatainkra volt kíváncsi, órákon át türelmesen hívta elő belőlünk bajainkat, örömeinket, mindenféle ügyeinket.

Hallgatta a gondjaikat hozzá vivőket, akik sugárzóan, kiegyensúlyozottan távoztak tőle. Betegségéről nem tartotta fontosnak, hogy beszéljünk, alig várta, hogy érdekesebb témára térjünk. A lélek derűjét és a szellem nyitottságát az utolsó hétig, betegsége mélyén is megőrizte. Együttérző, toleráns, mélységesen etikus, szolidáris lénye, figyelme, embersége űrt hagy maga után.

V. Gilbert Edit