A pécsi harcosok, akik megleckéztették a szovjet pufajkásokat

November 4-e nem csak a forradalom bukásának emlékezetes dátuma, hiszen a forradalom életben tartásának reményében ekkor kezdett el tevékenykedni az a híres pécsi-baranyai harcoscsapat is, akiket csak úgy ismerünk, hogy a „Mecseki láthatatlanok”.

hirdetés

Budapest ostroma előtt egy nappal, 1956 november 3-án a szovjet sereg – alapvetően harcok nélkül – vonulhatott be Pécsre. Rozs András, nyugalmazott pécsi levéltáros, aki Romváry Ferenccel közösen könyvet is szerkesztett-írt a partizánokról, lapunknak elmondta, hogy a várost védő csapatok egy része ekkor a Mecsekbe menekült, hogy ott erdei ellenállókként újraalakulhassanak a többi kisebb felkelőcsapattal közösen. Hadászatban kevésbé képzett helyiekből állt a csoport, diákokból kiugrott rendőrökből, katonákból, egyszerű emberekből, akik a jeges téllel, az élelem hiányával, a magánnyal és a félelemmel küzdve néztek szembe a szovjet pufajkásokkal. Egyetlen közös fegyvertény kezükben a Mecsek zugainak ismerete volt.

Rozs András a láthatatlanok ismerője
Rozs András a láthatatlanok ismerője

Vezetőjük a “Gazda” becenévre hallgató Horváth Géza volt. A „Gazda” az ellenállásnak a Mecseki Szabadságharcos Csoport nevet adta, a „Mecseki láthatatlanok” névvel pedig nem volt elégedett, degradálónak tartotta – írta egyszer levélben Rozsnak.

A rommá lőtt Tettye

Három kisebb, de komolynak számító csatáról tudunk, melyekben a láthatatlan pécsi forradalmárok részt vettek. Az első a november 5-én és 6-án történt Magaslati úti és a tettyei fegyverharc volt, melynek során a Tettye szállót rommá lőtték – mesélte Rozs. Az ellenállók a tettyei sziklákról szórták meg géppuskatűzzel a szovjet tankokat, akik viszont vaktában lőtték a környék házait és a domboldalt, mivel nem tudták, hogy pontosan hol bújnak meg a partizánok. Sokan ekkor meghaltak az ellenállók közül.

Páncélosok a 48-as téren
Páncélosok a 48-as téren, 56-os fotó

A tettyei harcosok a Kőbányába vonultak vissza, majd a Dömörkapuhoz mentek, a ma is álló turistaházban (amit menedékházként ismertek) pedig megalakították első főhadiszállásukat. Ide hozták fel a városból Kubicza János századost, aki az egyedüli magasan képzett katonatisztként szervezte egységbe a Tettyén megtépázott társaságot. Kisebb, mozgékonyabb, nehezebben elfogható szakaszokba osztotta őket, és elméleti- és gyakorlati hadászati gyorstalpalót is tartott nekik. Fedőneveket használva, azok alapján azonosított osztagokkal járták az erdőt, hogy ha esetleg elkapják őket senki ne tudja elárulni a láthatatlanok többi tagját. Kubicza fedőneve például „Béla” volt (de ismerték „Vadász” néven is), sokan pedig nem is ismerték igazi nevét.

Ezután, november 6-án a lelepleződésüktől tartó Kubicza tanácsára átmentek Vágotpusztára, ahol 12-ig táboroztak. Kubicza itt megeskette az ellenállás résztvevőit, és további kiképzésük is itt történt meg. Az első napokban itt bizonyos források szerint ezer felkelő is összegyűlhetett, de az eskü idejére ez a szám jelentősen megcsappant, körülbelül 340 harcos szellemű felkelő maradt csak a vezetők mellett.

Olajat a szovjet tankok alá

A második fontos összecsapásra a tettyei lövöldözés után pár nappal került sor. A Mecsek-kapunál portyázó felkelőcsapat ugyanis – Lux Antal vezetésével – ekkor már nagyban megkeserítette a szovjet tankosok életét. Olajat öntöttek az útra, amint a lánctalpak nem fogtak, a harckocsik pedig visszacsúsztak. Az egyik ilyen „olajozás” során az egyik tankból kidugta a fejét egy tiszt, amit a felkelők egyike szét is lőtt.

Ilyen tankokat szívattak meg a pécsiek
Ilyen tankokat szívattak meg a pécsiek

A legenda szerint pedig egy Kornyusin nevű parancsnok volt az áldozat. A legenda pedig feltehetően igaz, ugyanis a kutatások arra jutottak, hogy a parancsnok halála után új vezető tiszt jött Pécsre. Ilyen magas rangú tisztáldozatot egyébként az egész ’56-os forradalomban nem ejtettek a magyarok.

A pécsváradi rendőrőrs ostroma

Időrendben a harmadik összecsapásra november 14-én került sor. Ez volt az egyetlen szervezett, igazán komoly akciójuk a láthatatlanoknak, akiknek tevékenysége egyébként alapvetően a járőrözésben, fegyver- és lőszerkeresésben, gyógyszerkutatásban, felderítésben merült ki. Az akció során a pécsváradi rendőrőrsöt támadták meg, ahonnan fegyvert akartak szerezni. A küldetést feltehetően sikerrel teljesítették volna, ha nem épp a támadás közepén kanyarodott volna be az őrs közelébe egy osztag rendőr, akik épp lőgyakorlatról érkeztek vissza. A tűzharcban egy rendőrt lőttek agyon, és itt kapott végzetes fejlövést az a Málics Ottó is, aki a támadást vezette, és aki a láthatatlanok egyik legszilárdabb támasza volt.

Pufajkásokat népszerűsítő plakát, 1956
Pufajkásokat népszerűsítő plakát, 1956

Ezután már csak lefelé vezetett a forradalmárok útja. November 15-én, egy pár napos kisújbányai kitérő után Vágotpusztán Kubicza és Horváth feloldotta az eskü alól a harcosokat, és feloszlatta a Mecseki Szabadságharcos Csoportot. Ekkorra mindössze 58-an maradtak. Az őket üldöző szovjetek elől Jugoszlávia irányába menekültek, ahova később Bélvárnál jutottak át november 22-én. Itt és ekkor végleg letették a fegyvert. Ez pedig azt jelenti, hogy a pécsi forradalmárok ellenállása volt az ’56-os forradalom leghosszabb, legtovább tartó harca.

A szovjetek, majd később már a magyar rendőrség közbenjárásával lassan elfogták a még bujkáló ellenállókat. A mecseki harcokban közel 30-an haltak hősi halált, és sokan súlyosan megsebesültek. Ma már egy „láthatatlan” sem él.