Tavasszal egy kedves barátnőm, Margit néni felkeresett engem és a nagymamámat azzal, hogy lenne-e kedvünk most ősszel egy remek baráti társasággal Csehországba látogatni. Mondanom sem kell, igent mondtunk, így októberben mi is rajta voltunk a Kalandozó Magyarok Kft. buszán.

Első állomásunk Kutna Hora városa volt. Az út gyorsan telt. A sütiosztások, nevetgélések,  „ezer éve nem láttalak!” beszélgetések és multifunkcionális buszsofőrünk, Csaba ismertetői közepette, hol aludtunk, hol az őszi elsuhanó tájat csodáltuk. A városban mindenképp érdemes megnézni az UNESCO Világörökség részét képező Szent Borbála-katedrálist és a sedleci osszáriumot, amely egy különleges csontkápolna.

Kutna Hora

A katedrális gótikus stílusban épült, színes ablakos csoda, mely a későbbi korok jellemzőit is mutatja. Ha van egy kis időnk a belváros szűk utcácskáiban barangolni, érdemes többször visszapillantani az építményre.

Csehország híres a jobbnál jobb söreiről. Mikor apa kíváncsiságát kielégítve mondtam, hogy mi a Kozel Sörgyárba teszünk látogatást, kicsit csalódott volt, hisz pont ezt a fajta sört nem kedveli. Én nem tudok ilyen téren személyes tapasztalattal beszámolni, de az utazás alatt frissen csapolt sör a csoportunk minden tagjának ízlett. Német idegenvezetőnk viccelődve vezetett be minket a gyár történetébe és a sörkészítés alapjaiba.

Másnap a fővároson kalauzolt minket végig sofőrünk, Csaba, aki most mint idegenvezető lépett elő. Külön élveztem, hogy tömegközlekedéssel mentünk a várig, majd a Vencel tér után a szállásig, mert így bepillantást nyerhettünk a városlakók életébe. Hasonló élet lehet itt, mint Budapesten. Sok villamossal, metróval és látszólag kevesebb rohanó, depressziótól és unalomtól megnyúlt szürke arccal.

Maga a belváros csodálatos. A vár előtt strázsáló katonák szabályszegően elmosolyodnak, ha megköszöni valaki nekik, hogy fotózkodhat velük (nem mintha lenne más választásuk), de akkor biztos a siker, ha egyszerre több néni is fotózza az okostelefonjáról, ahogy tisztelegsz. Miután átjutottunk a detektoros bejáraton, megkezdtük „villamosútnyi” sétánkat a Vencel tér felé. A kínai turistákon átverekedve magunkat megnéztük a monumentális katedrálist, a Szent Györgyről elnevezett templomot, majd az Arany utcán lecsörgedezve szinte egészében elénk tárult a város. A folyón való átkelés manőverét a Károly hídon teljesítettük. Mind a híd, mind az Óváros tér és az egész belváros tele van élő szobrokkal, óriási táncoló medveplüssökkel, szárnyukat próbálgató tiniegyüttesekkel, utcai mutatványosokkal.

Az Óváros téren a városháza órája egy különleges csillagászati óra, mely minden órában előad egy jelenetet, amelyet az előtte lévő védőhálótól alig lehet látni, de azért érdemes megnézni, hogy ezzel is gazdagabb legyél.

A továbbiakban mindenképpen kiemelném Karlovy Varyt, a híres üdülővárost. Az erdővel körülvett kisváros, melynek sétálóutcáját egy patak szeli ketté, Margit néni szerint olyan hangulatot áraszt, hogy legszívesebben hosszú ruhában és napernyővel a kezében sétálgatott volna végig a magasba nyúló épületek sorfala közt. A csipkézett, engem kicsit Ázsiára emlékeztető épülettel, a görög vagy római hatású ivócsarnokkal és a „sima” házaival ez a hely is időutazásra csábít. Ez az állapot sajnos sehol sem tarthatott huzamosabb ideig, hisz a kínai, japán turisták előbb-utóbb mindenhol megjelentek az esernyőt lengető idegenvezetőjükkel.

Az ivókutakból furcsa ízű meleg gyógyvíz tör fel, melyet az idelátogatók egy különleges csőrös füles bögréből kóstolhatnak meg. A hatás garantált, mindenki azonnal fintorogni kezd. A legtöbben emlékbe ilyen kis ivókákat, Becherovkát és ostyakülönlegességet visznek.

A következő nap Cesky Krumlov felé vettük az irányt. A programpapíron az áll, hogy az UNESCO Világörökség városa, Prága után a második leglátogatottabb turisztikai központ. A vár területén végigsétálva, egy utazási irodához méltóan megfogalmazva, festői kilátásban volt részünk. Néztem, néztem az alattunk elterülő óvárost, amelyet egy kacskaringós folyó ölel körül, és nem tudtam betelni a sok színnel, meg úgy magával a látvánnyal (ezen a kiránduláson sokszor jártam hasonlóan). A sok utcai álmedve után, itt egy igazit is láthattunk a medveárokban, ahogy unottan cammogott a fényképezőgépek sortüzében.

Utolsó állomásunk az ausztriai Melkben épült bencés apátság volt. Németül beszélő idegenvezetőnk, Marika néni tolmácsolásában és Csaba hosszú kiegészítéseivel ismertük meg a kolostor turisták számára is látogatható részeinek rejtelmeit, mint például a „belteret nagyító bűvész plafonfreskót” és a látszólag ablaktalan könyvtár polcain a „fényhozó titkos ajtókat”.

Másnap hajnali egykor ért be a busz abba a parkolóba, ahol 5 nappal ezelőtt megkezdtük kirándulásunkat. Ahogy Margit néni mondaná: „Ha utazol, megbizonyosodhatsz róla, hogy teljesen mindegy, mennyit tudsz, mert mindig van valami új, amit megtanulhatsz!” –úgyhogy érettségi előtt is megfontolandó eme módszer alkalmazása: a szigorúan orvos által javasolt egész nap sétálós pihentető gyógykúra…

Renner Virág 12.A