Hirdetés

„Nekünk, pécsieknek különös büszkeség jutott, ha szabadságról, forradalomról, ha 1956-ról van szó. A büszkeség, amelyet a Mecseki Láthatatlanok okán érezhetünk” – mondta ünnepi beszédében Péterffy Attila polgármester.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 67. évfordulója alkalmából szervezett idei városi megemlékezés 17 órakor kezdődött a 48-as téren a Szabadság, Szelerem! című könnyűzenei koncerttel, amelyet az ’56-os emlékműnél Péterffy Attila beszéde követett.

Péterffy Attila

– 67 évvel ezelőtt ezen a napon vette kezdetét az az eseménysorozat, amely méltán vált nemzetünk modernkori történelmének egyik legfontosabb szimbólumává. Különösen erős szimbólum ez itt, Pécsett és Baranyában. Itt, ahol a Mecseki Láthatatlanok kitartottak, amíg lehetett, és még tovább. Itt, ahol ezeknek a hihetetlenül bátor embereknek köszönhetően a legtovább és a legfényesebben lobogott a szabadság fáklyája – mondta ünnepi beszédében Péterffy Attila.

Felidézte: a békés tüntetésnek indult forradalom hamar szabadságharccá nőtte ki magát, végül viszont a terror és az idegen elnyomás áldozatává lett.

– Ám az a láng, amelyet mi, magyarok meggyújtottunk 1956-ban soha nem aludt ki igazán. Ez az aprócska nemzet örökre beírta magát a forradalmak nagy könyvébe. 1956 hőseinek hite, bátorsága és eszméi végigsöpörtek a világon. Szabadságharcunk híre áramként rázott meg gondolkodókat, művészeket, és mindenkit, akinek fontos a szabadság – fogalmazott a polgármester, aki ezt követően Albert Camus Magyarok vére című írásából idézte a következő bekezdést:

„Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet. Bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.”

– Ám mit is értünk ma a rövid és egyszerűnek tűnő szó alatt, ami úgy hangzik, szabadság? Valószínűleg mindenki egy kicsit mást ért alatta. 1956 hőseinek eszméje szerint a szabadság egy olyan haza, ahol nincs szovjet megszállás, nincs sztálinista terror, de van demokrácia. Van, akinek ma az a szabadság, hogy az éjszaka leple alatt nem rohanja le a hazáját a szomszédos nagyhatalom bombákkal, tankokkal és egy évszázadok óta kifogyhatatlan hadsereggel. Van, akinek az a szabadság, hogy nyugodtan hajthatja álomra a fejét. Nem kell attól tartania, hogy éjjel terroristák rontanak az otthonába, és kegyetlenül felkoncolják a családjával együtt – mondta.

A fentiekhez kapcsolódva kiemelte: egy magyar városnak az önrendelkezés jelentheti a szabadságot.

– Az, hogy nem a feje felett döntenek arról, hogy mi a fontos neki. Ám milyen szabadság az, ha egy gimnazista diák csak úgy mondhatja el a véleményét az őt körülvevő rezsimről, hogy utána addig fojtogatják, amíg végül el kell hagynia szeretett iskoláját? És milyen szabadság az, ha honfitársunkat a saját hazánkban következmények nélkül bántalmazhatják egy idegen ország diktátorának verőlegényei, csak azért, mert neki nem tetszett a véleménye? Sokféle lehet a szabadság. Ám bármilyen ruhát is öltsön, mindig kéz a kézben jár a méltósággal és a büszkeséggel – hangsúlyozta a városvezető.

Mint mondta: nekünk, pécsieknek „különös büszkeség jutott, ha szabadságról, forradalomról, ha 1956-ról van szó. A büszkeség, amelyet a Mecseki Láthatatlanok okán érezhetünk.”

– Ám éppen ez az érzés az, ami soha nem engedhet minket hátradőlni. Ez a büszkeség, ez a pécsiség kötelez mindannyiunkat. Ez a méltóság nem engedi, hogy szemlesütve félrenézzünk, ha forradalmunkat, ha hőseinket megkérdőjelezi egy agresszor hatalom. Ez a pécsiség, ez a tartás kötelez minket, ha az új orosz tankönyvek hőseinket arcpirító módon radikálisoknak, fasiszta harcosoknak nevezik. Ráadásul az a hatalom teszi mindezt, amelyik 1956-ban a hőseink vérét ontotta, ma pedig a szomszédban gyilkolja kárpátaljai magyarjainkat – fogalmazott.

Péterffy Attila beszédének utolsó gondolatait az alábbiakban hosszabban idézzük:

– Ha egy ilyen kegyeletsértés sem képes összekovácsolni a nemzetet és mai vezetőit, akkor mi lehet rá képes? Ha hőseink emléke sem segít felülemelkedni pillanatnyi politikai és pénzügyi érdekeken, akkor mi lehet az? Eljön-e a pillanat, nevezzük nemzeti minimumnak, amikor az egész ország együtt mondja azt, hogy eddig, és ne tovább? Mert most láthatóan nem jött el. Ám azt gondolom, hogy eljöhet helyette egy másik pillanat, nevezzük pécsi minimumnak. Ezt úgy tudjuk megteremteni magunknak, hogy együtt tiszteljük forradalmunkat és hőseinket, a Mecseki Láthatatlanokat. Csodáljuk hát őket feltétel és érdekek nélkül, hajtsunk fejet emlékük előtt közösen, politikai hitvallástól függetlenül. Ne engedjünk a pécsiségből, legyünk büszke és példamutató közösség! Közben pedig, miként a francia irógéniusz, tekintsünk bizakodva a jövőbe. Higgyük, mint Albert Camus, hogy az ellentmondás és halál erőit legyőzi az alkotás és a munka kultúrája. Hogy a háborúkat végre legyűri a béke, az elnyomást pedig a szabadság.

A polgármester beszédét követően került sor a VASP – Összevont Diákszínjátszó Csoport ünnepi műsorára, amelyet az ’56-os emlékmű megkoszorúzása követett.

Az október 23-ai városi megemlékezés a Kodály Központban ért véget, ahol Péterffy Attila átadta az idei Szabadság-díjat Weinhardt Béla ’56-os hősnek, aki „a népi demokrácia elleni izgatásért” és az AVH elleni erőszakért 3 év 6 hónapot kapott a forradalom leverése után. Ezután Gothár Péter klasszikusát, a Megáll az időt vetítették.

A városi ünnepség eseményei előtt Péterffy Attila, valamint Zag Gábor alpolgármester és Lovász István jegyző megkoszorúzta a Munkástanács Színház téri emlékművét. Fotósunk ott volt:

Hirdetés