Nagyon szerény, ám tehetséges ember hírében áll Mihály László, a geográfusból lett pécsi fotográfus. A minap Egyiptom fővárosában nyílhatott fotókiállítása Afrika különböző pontjain készült képeiből. Riportképeivel ugyanakkor a Metro, a Heti Válasz, a 168 óra hasábjain is találkozhattunk.
– Nemrég nyílt tárlatod Kairóban. Mi volt az apropó?
A Balassi Intézet kairói magyar kulturális tanácsosának felkérésére válogattam össze egy tárlatra valót a 2013 végén és 2014 elején történt utazásom képeiből, melyek Afrika több országában készültek. Az intézet egy olyan sorozatot indított ezzel a kiállítással, melynek témája Afrika magyar szemmel.
– Milyen képekről van szó?
– Tanzániában, Malawiban, Mozambikban tölthettem el közel két hónapot. Nagyjából hatezer kilométert jártam be társaimmal egy bérelt autóval. A fotók témája a víz; az óceán, a tó és a folyó, annak is emberi vetülete. Képanyagommal a víz jelentőségét, szerepét igyekeztem bemutatni, hiszen ezekben az országokban leginkább megmutatkozik, hogy a víz használatát a rendelkezésre álló források lehetőségeihez kell igazítani.
A képeken látható a víz különböző szerepe, mint a táplálkozásunk alapvető része ivóvízként, higiéniai felhasználása, a halgazdálkodás, közlekedés. E témán kívül fotóztam teaültetvényen a Mulanje-hegység lejtőin, iskolában, ahol a 8-12 éves gyerekek a betonpadlón ülve tanulják a matekot, az angolt és a helyi csicseva nyelvet, a kabazákat a biciklis taxikat, akiknek a napi keresete nagyjából öt sör árának felel meg. Fotóztam a Malawi-tó partján, ahol a halászfalvakban élők esténként a tó vizében tisztálkodnak, az asszonyok a tóban mosnak, mosogatnak és gyermekeiket is ott fürdetik.
– Mennyire fogadtak be az útjaid során?
– Afrika legtöbb részén nehéz a fotózás, vagy pénzt kérnek érte, vagy egyáltalán nem engedik meg. Időbe telik, míg megszokják az idegen jelenlétét és nem a kamerával törődnek. Csak ekkor készülhetnek olyan képek, melyek a valódi életüket tükrözik.
A legnehezebb dolgom idén nyáron Etiópiában volt, ahol antropológus barátommal, Régi Tamással egy nomád közösség, a murszik életének részese lehettem. Tamás fő kutatási területe ez a törzs, ezért többször járt már náluk, őt ismerték így juthattam be én is a falujukba. Ottlétem első napjaiban nem is vettem elő a fényképezőgépet, elsőként el kellett fogadtatnom magam, megvárni, míg ők közelednek érdeklődve a sátrunkhoz, de végül ott is érdekes képanyag született.
– Aki Afrikában, annak is eldugottabb részein jár, mindig vissza akar térni. Miért?
– Az ember kizökken az időből, szembesül azzal, hogy a természet része. Érdekes, hogy Kelet-Afrikában „kapkodó” jelzővel illetik a fehér embereket, s azt mondják rájuk: mindegyiküknek van órája, de egyiknek sincs ideje. Az afrikaiak összhangban vannak a körülöttük lévő világgal, tisztelik egymást, az élővilágot.
– Amikor fotózol, ezek szerint inkább az ember áll hozzád közel, mint a természet?
– Bár geográfusként érdekel az utóbbi téma is, de valóban: az arcok, a pillanatok sokszor beszédesebbek, mint egy statikus hegy vagy vidék. Első fotós munkáim is emberekkel kapcsolatosak, s ma is a képeim túlnyomó részén személyek szerepelnek.
– Hogyan lett belőled fotós?
– Érdekelt a rajzolás és a fényképezés gyerekkoromban is, de első megbízásomat egy szerencsés véletlennek köszönhetően kaptam, az Alföldre érkező turistákról készítettem fotókat. Később már tudtam, hogy a fényképezést szakmának választom, ezért beiratkoztam egy iskolába. Immár hét esztendeje főállású vállalkozóként fotózok. Sokféle megbízást kapok, a Szemem Fénye Alapítvány fotósa vagyok, többféle rendezvényt dokumentálok, portrékat, családi képeket készítek, de kétségkívül a riportfotózás áll hozzám legközelebb, az emberközpontú dokumentarista fotográfia a fő terep.
– Tervek?
– Ha lehetőségem lesz rá, szeretnék sokat utazni, visszatérni Afrikába vagy akár más kontinensekre is. A sok munkám miatt eddig nem volt alkalmam kiállítást rendezni Pécsen, így ez is a tervek között szerepel. De a legfontosabb, hogy szeretnék egyre jobb fotós lenni, olyan, aki elégedett a munkájával.
