Hirdetés

Közeleg a tánc világnapja, mely Pécsen is nagy esemény lesz, sok-sok izgalmas bemutató, produkció várja az érdeklődőket már egy nappal korábban, április 28-án. A jeles napra készülve a pécsi táncos közösség egyik meghatározó alakjával, a generációkat közel húsz éve nagy szeretettel, többek közt a cikk szerzőjét is tanító Markó Éva nívódíjas balettművésszel beszélgettünk pályájáról, az oktatásról, és persze magáról a táncról, a hozzá fűződő erős, elszakíthatatlan kapcsolatáról.

– Miért pont a tánc? Mikor kezdődött a rajongásod? Mesélj egy kicsit a pályádról!

– Ez úgy indult, hogy igazából mindig táncoltam, a nagyapám vitt el először balettozni, egész pici voltam, négyéves, mikor elmentünk Bártfai Márta iskolájába. Teljesen egyértelmű volt, hogy jó lesz ez nekem, és mikor kikerültem 14 évesen, egyből a Művészeti Szakközépiskolába jelentkeztem. Nagyon boldog voltam, mikor jött a telefon, hogy sikerült. Utána, mikor elvégeztem a középiskolát – Uhrik Teodóra volt a mesterem –, egy csodálatos társulathoz mentem Miskolcra, ahol sok fantasztikus, klasszikus balettfőszerepet táncolhattam el.

– Mondanál néhány példát?

– Igen, táncoltam például a Diótörő főszerepét négy éven keresztül minden karácsonykor, és a sajnos kicsit kevésbé ismert – pedig az egyik legszebb történetű, gyönyörű zenéjű – balett, A bahcsiszeráji szökőkút főszerepét. Ezért kaptam a nívódíjamat, nagyon korán, 20 évesen. Táncoltam a Coppéliában, a Csipkerózsika főszerepe is az enyém volt. Ez a pályám táncos része volt. Egyébként Miskolcon mindenféle más lehetőséget is kaptunk: gyerekdarab-főszereplő voltam a Pinokkióban, prózai szerepeink is voltak, sokat énekeltünk színpadon. Mindent ki tudtunk próbálni, amit itt, Pécsen tanultunk az iskolában.
Aztán jött egy váratlan lehetőség, amikor tulajdonképpen egy nap alatt kellett eldöntenem, hogy Pécsre jövök a Pécsi Balettbe táncolni. Nehéz döntés volt, de nagyon vonzott a család miatt is, volt már egy gyerekünk. Végül aláírtam a szerződést, és a társulatban töltöttem még néhány évet, majd a második gyermekünk születése után kezdtem el tanítani.

– Hogyan tudtad a családdal, kisgyerekkel összeegyeztetni a balettot? Gondolok itt elsősorban a fizikai igénybevételre…

– Fiatalon az nem akkora probléma, meg kell szervezni a programot, hogy valaki vigyázzon a kicsire, szerencsére sok segítségünk volt. A fiam, Bence így nőtt fel, de a lányom, Luca születése után, egy nagyobb gyerekkel és egy pici babával már nem lehetett megoldani. A színházban nincs szünnap, hétvégén, ünnepkor is dolgozni kell. A család volt a legfontosabb, aztán belevágtunk az iskolaalapításba. Ilyen intézmény, mint a Pitypang tánciskola, egyébként nem volt akkor (és azóta sem), csak ahová én jártam gyerekként.

– Ha jól tudom, a gyerekek tanításával indultatok.

– Igen, akkor nagyon sok gyerek jött rögtön, látszott is, hogy hiánypótló dologról van szó. Amikor az első évben, 2003-ban hirdetni kezdtük a lehetőséget, szeptemberben már 60-70 apróság jelentkezett.

– Egyedül vitted az iskolát?

– Nem, ketten csináltuk egy barátnőmmel, Bali Barbarával. Csak őt közben elvitte a sors másfelé, így egyedül folytattam.

– És mikor kezdtél el felnőttekkel foglalkozni? Ez nem olyan régóta zajlik, ugye?

– Hát épp most jött szembe velem egy Facebook-poszt, hogy 2013-ban, tehát már kilenc éve tart ez is. Az eleje még útkeresés volt, mit és hogyan lehet, milyen metódussal. Teljesen máshogy kezdtem el, mint ahogy most tanítom, igaz, más is volt a felkérés akkor.
Nagy Eszter barátnőm – aki már a pécsi flamenco-egyesületet vezette – megkért, hogy a táncosainak tartsak egy tréninget, de nem a balett volt a fő cél, csak egy kis testtudat, izomépítés. Aztán mások is érdeklődtek, mert hallották a barátaiktól, és elkezdtek gyülekezni az emberek. Így egy pár év alatt, ahogy egyre többet tanítottam, átalakult az egész, a látásmódom is, illetve visszaalakult minden az eredeti formájába:

a balettot csak úgy lehet tanítani, ahogy az meg van írva, ki van találva.

Ettől féltem annak idején, ezért nem akartam csoportot indítani, de végül igazolta az idő, hogy jó döntés volt.

– Szerinted a gyerekekhez képest – gondolhatnánk, hogy pici korban kell elkezdeni a balettet –, ha valaki felnőttként, esetleg tapasztalat nélkül, kevés ismerettel, vagy nagyon régen táncolt és úgy kezdi, mit lehet belőle „kihozni”?

– Pontosan ugyanúgy működik minden szerintem. Egy gyerek nyilván rugalmas, de például nehezebben fogadja be az információkat. Egy felnőtt könnyebben megérti, mit mondok, kérek, de vannak fizikai korlátai, de ezt ő maga is bizonyára tudja. Saját magával tisztában van, illetve egy-két óra alatt én is kiismerem őt, testét-lelkét, és úgy tudok neki jobban segíteni.

De a módszer teljesen ugyanaz. A hatévesek is ugyanúgy kiállnak a balettrúdhoz, és pontosan ugyanazt tanulják, mint a felnőttek. Ugyanazokat a gyakorlatokat, ugyanabban a sorrendben. Csak a tempó más az idősebbeknél, valakinek lassabban megy, valakinek gyorsabban.

Elérni szerintem rengeteg mindent lehet, az idő ezt is támasztja alá, minél több energiát fektet bele valaki, annál tovább tud jutni ebben a tanulmányban. De persze nem mindenkinek van ezzel célja, és ez nem is baj. A cél az, hogy aki bejön, a saját maga céljait el tudja érni.

– Ez szerintem is így van! Gyerekkoromban én is balettoztam, nagyon szerettem, csak végül más irányt választottunk, de mindig bántam és hiányzott, és felnőttként régóta kerestem egy olyan iskolát, ahol újrakezdhetem. Pár éve találtam rád. Ahogy készültem az interjúra, pont a teremben, a tükör felett lévő kis ablakokra kiírt gondolatok jutottak eszembe: öröm, kitartás, fejlődés, erő, barátság. Mennyi mindent tanul az ember saját magáról tánc közben, milyen jótékony hatása van…

– Nagyon érdekes, a nagyobb gyerekek és a felnőttek között is mondhatom, hogy barátságok alakultak ki. Ezek a szavak a tükrön pedig úgy jöttek, hogy mikor a Perczel utcai terembe költöztünk, kitaláltam, hogy legyen valami az ablakokon. Megkértem a tanítványokat, hogy mindenki írjon öt szót arról, amit mi csinálunk, és ezek a kifejezések fordultak elő a leggyakrabban!

A barátságokról: hivatásos táncosként egy színházban például egy igen zárt közegről beszélhetünk, ott örökre megmaradnak a kapcsolatok. A felnőtt tanítványoknál is kialakult egy szoros közösség. Ez egy plusz, amit a csapat energiája hozott létre, a test építéséhez nem tartozna alapból, de így sokkal többet ad mindenkinek. Minden plusz dolog a tánc megismeréséhez vezet: közös színházi élmény, beszélgetések, versenyek.

A stabilan, 4-5 éve járó tagok szép eredményeket is érnek el, volt kedvük, bátorságuk megmutatni, illetve megmérettetni magukat egy-egy klasszikus balettkoreográfiában fellépéseken, versenyen, ahol rögtön arany minősítést is kaptunk.

Felemelő volt mindenki számára, mikor a zsűri utána odament a tagokhoz gratulálni.

A legnagyobb dolog a lányoknak (vagyis a felnőtt hölgyeknek – a szerk.) most a spicc-cipővel való gyakorlás, amit sokáig elleneztem, de végül beadtam a derekam, mivel annyi energiát fektettek bele, és szakmailag is úgy láttam, van ehhez elég energiájuk, jó izomállapotuk. Szóval az első alkalom zokogásba-sírásba fulladt, mert közben mindenki elmondta a történetét arról, hogy mi fűzte őket a baletthoz, hogy idáig eljuthattak. A lelkemig hatolt ez.

[su_quote]A lényeg, hogy pici lépésekben haladjon mindenki arra, amit szeretne. Ha valaki komolyabban szeretne balettozni, arra is van lehetőség, szóljon, itt vagyok.[/su_quote]

– Belegondoltam abba is, hogy tanárként neked milyen nehéz és érdekes feladat az, hogy nem csak a testet, a mozgást vezeted, irányítod, hanem közben magukat az embereket is megismered.

– A legnagyobb nehézsége az oktatásnak épp ez: ahogy egyre többet tanítunk, annál nagyobb tapasztalattal bírunk, hogy jobban megismerjük az embert, és azzal tudni kell bánni. Itt ugyanis mindig egy picit többről van szó, mint testmozgásról. Nagy figyelemmel kell lenni minden felnőttre-gyerekre. Ettől fárasztó is, de ugyanannyit kap is vissza az ember. Ez feltölt.

– Ha már a feltöltődésnél tartunk: bár balettosként elhagytad a színpadot, a táncban hogyan tudsz feltöltődni? Úgy tudom, flamencózol.

– Igen, az nagyon jó, azt valahogy éreztem. Amikor Luca lányom megszületett, és elkezdtem ezt az iskolát, közben lejöttem a színpadról, 11 évig nem is tértem vissza egyáltalán a közelébe. Közben megszületett Liza lányom is. Aztán jött a flamenco, valahogy bevonzott, az órákat nagyon komolyan vettem, a kezdőkkel kezdtem én is. Szépen egy pár év alatt eljutottam egy elfogadható szintre, majd Nagy Eszter álma is megvalósult, lett egy pécsi együttesünk. Magunkat fejlesztgetjük, ha van felkérés, koncertezünk, bár a Covid ezt is megakasztotta.

[su_quote]A flamenco egyébként nem csak egy tánc, egy olyan műfaj, ami mindent magába foglal: a zenét, az éneket és a táncot is. Csak Spanyolországban lehet megtanulni, vagy ha valaki onnan idejön kurzust tartani.[/su_quote]

– Neked mit jelent most a tánc?

– Szabadságot. Csakis. Az összes többi dolog az más, az szakmailag van a fejemben, ezekkel a szavakkal (a tükör feletti „emlékeztetők” – a szerk.) nőttem fel, ez az alap. De az is szabadság, hogy bár rendkívül sok, 19 év munkája van benne, azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek – ezt kevés ember teheti meg. Én döntöm el, mikor, kinek és mit tanítok, ez is egy nagy szabadság. Ha pedig én magam táncolhatok, az pláne. Akkor mindent otthon hagyok, mindent leteszek, akkor csak én vagyok, egyedül – az tényleg, ahogy szokták is mondani, szárnyakat ad. Abban a pár órában, napban szabad vagyok.

– Mivel készültök a tánc világnapján Pécsen?

– A Hágen mozgásműhely kezdeményezéséhez mi is csatlakoztunk. A picik szerepelni fognak a Széchenyi téren, és a flamenco-egyesülettel is összegyűlünk. Ahogy az Spanyolország déli részén, Andalúziában is mindennapos, ha páran összefutnak az utcán, és valakinél pont van egy gitár vagy tud csak tapsolni, és van, aki énekel, akkor biztos, hogy lesz tánc is. Ez ott teljesen természetes, sőt akár be is szállhatnak hozzájuk. Mi egy ilyen bensőséges produkcióval készülünk. Ott leszünk, csak magunk a téren, énekelünk és táncolunk, és ha valaki odajön, ebbe az életérzésbe csöppenhet bele. Nagyon izgalmas lesz.

[su_box title=”Hatalmas táncparketté változik Pécs belvárosa” style=”glass” box_color=”#ce8992″ radius=”2″]A tánc világnapjához kapcsolódva városunk több pontján sok-sok színes bemutatóval várja a pécsieket a helyi táncos közösség: iskolák, fiatalok, profik mindenféle műfajban. Csatlakozzunk hozzájuk április 28-án![/su_box]

Hirdetés