Pécs történetében, a város fejlődésében és gazdasági, valamint kulturális gyarapodásában óriási szerepet játszott a zsidóság pécsi társadalomba történő beilleszkedése, ami közel sem volt egyszerű és gyors folyamat.
Kereken 150 éves lett a Dunántúl legnagyobb zsidó imahelye, a pécsi zsinagóga, érdemes a pécsi zsidóság viszontagságos letelepedéséről is szót ejteni, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Kezdjük az elején: már a török hódoltság idején is éltek zsidók a városban, de a török kiűzése után csak hosszú idővel és nehéz küzdelmek után tudtak újból letelepedni, mivel 1692 húsvét másnapján Radonay Mátyás püspök vezetésével a pécsi polgárok esküt tettek, hogy a város falain belül csak katolikus vallású embereket engednek letelepedni, azaz a nem katolikusok előtt a város zárva volt. A fogadalom eredeti, archaikus szövegét Paksy Zoltán „A pécsi zsidóság társadalom-története” című összefoglaló írásában jegyezte le, íme a legfontosabb részlete:
„…semminemű Luthert, Calvinistát, meg hasonlott schismaticust, Arianiust, zsidót, pogányt és akár minémű néven nevezendő Római Apostoli szent hit ellen törekedőt és ellenkezőt állandó képpen közöttünk bé nem veszünk…”
A célja ennek a mai szemmel nézve igencsak intoleráns fogadalomnak az volt, hogy a város a 150 éves török uralom után „új lappal” kezdhesse újra, hogy mint püspöki város, visszatérhessen gyökereihez, és hogy kitöröljék az oszmán elnyomás emlékét. A zsidóságnak így sok esélye nem volt Pécsre érkezni, hosszú éveken át. Az évente megújított fogadalmat még közel 100 év után, 1780-ban – Pécs szabad királyi várossá nyilvánításának évében – is tartották a pécsiek, noha pont ekkortól kezdődtek meg az első kezdeményezések a zsidók betelepülésére a liberálisnak mondható II. Józsefnek köszönhetően.
Ekkor még, a 18. század vége felé közeledve, Baranyában az országos átlag alatti számban éltek csak zsidók, mindössze 400-500 főt számláltak össze – írja Pasky. A megyében élő zsidók kereskedelemmel, házalással foglalkoztak, számukra pedig – pontosabban számukra is – Pécs fontos kereskedelmi és piacközpont volt, ahol termékeiket eladhatták. Értelemszerűen ezért kísérletet tettek arra, hogy az őket határozottan kitiltó városban is letelepedhessenek, de a városi tanács sorra utasította el kérvényeiket. A magyarázat – a több mint 100 éves fogadalom mellett – egyszerű: a pécsi iparosok és kereskedők féltették a komoly konkurenciát jelentő zsidóktól jól jövedelmező pozíciójukat és vállalkozásaikat.
Újabb fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a zsidók egy 1840-ben kelt törvénynek köszönhetően végre megkaphassák a letelepülés és a kereskedés jogát, de már ez előtt is akadtak olyan szerencsések, akiket beengedtek a városba. Ahogy Pasky írja: az első betelepülők Fuchs Salamon és Weiszmayer Márk családja volt, akik 1788-ban gróf Széchenyi Ferenc királyi biztos engedélyével költözhettek Pécsre. Ők voltak Pécs első zsidó lakosai, akiket a véglegesen feloldott tilalmak után tömegesen követtek hittársaik az 1840-es években: 1846-ban már 44 – főként kereskedelemmel foglalkozó – zsidó család élt Pécsett.
Az 1850-es és 186-as években, a gazdasági fellendülés korában még jobban felerősödött a zsidók Pécsre költözése, ami nem mellesleg a város gazdaságának is jót tett. Pasky kutatásai szerint 1857-ben már 585 zsidó élt a városban, 1869-ben 1623, 1880-ban 2244, 1890-ben 3124, a századfordulóra pedig számuk meghaladta a 4 ezer főt. Az 1920-as pécsi népszámlálás adatai alapján a város lakosságának 9 százaléka már zsidó vallású volt, jelentős hányaduk pedig jómódú kereskedőként-vállalkozóként élt a belvárosban.
Fontos megemlíteni néhány híresebb és sikeresebb pécsi zsidó nagyvállalkozót is, akik sokat tettek Pécs gazdaságának felvirágoztatásáért. Jó példa lehet Engel Adolf, aki házalással és batyus kereskedéssel kezdte, majd 1853-ban fakereskedésbe, később pedig szénkereskedésbe kezdett. Nagyon jól szaladt Engel szekere, 1860-ban ezért újabb vállalkozást indított, parkettagyárat alapított a város szívében. Pécs ismert és elismert üzletemberévé vált, akit nemesi címmel és egy pécsi birtokkal is megjutalmazott a korabeli városvezetés.
Engel mellett a 19. század utolsó évtizedeiben több sikeres zsidó származású pécsiről is tudunk, akik szintén Pécs hírnevét öregbítették munkájukkal. Megemlítendő a téglagyáros Deutsch-család, melynek feje Deutsch Zsigmond 1928 és 1940 között a pécsi izraelita hitközség elnöke is volt, de ott volt továbbá Kaufer Mór, a Pécsi Közkórház igazgató főorvosa, Ullmann Károly kereskedelmi tanácsos, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, vagy épp két világháború közötti időszakból Róth Sándor, a bőrgyár vezérigazgatója, Forbát Arnold a pécsi sörgyár vezérigazgatója, valamint például Tausz Gyula, a Sopiane gépgyár igazgatótanácsi tagja, Lenkei Lajos újságíró, a Pécsi Napló szerkesztője, Nemes Vilmos, a Pécsi Ügyvédi Kamara elnöke és kormány-főtanácsos. A sort napestig folytathatnánk, a lényeg az, hogy Pécsett a zsidóság – ha nehezen is – de megvetette a lábát és együtt erősítették a közösségüket, ahogy a várost is.
Pasky írása szerint beilleszkedésüket a későbbiekben sem zavarta meg nagyobb incidens, a két világháború közti időszakban, sőt, „a háborút megelőző években sem történt jelentősebb antiszemita megmozdulás”. Azt viszont mindenki jól tudja, hogy a pécsi zsidóság felemelkedésének történetében 1944-ben jött el egy tragikus végpont.
A nácik 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot, Pécsre a déli határ felől érkeztek. Az Izraelita Hitközséget azonnal feloszlatták és Zsidó Tanácsot állíttattak fel a parancsok végrehajtatására, de később közülük is számos főt munkatáborokba hurcoltak. Március végén törvénybe iktatták a zsidók helyzetét ellehetetlenítő, kifosztásukat célzó rendeleteket, pár hétre rá pedig megkezdődött a gettósítás Pécsett.
A pécsi zsidókat egy 1944 áprilisában hozott határozat alapján kezdték el kényszerlakhelyükre, a MÁV bérházba költöztetni. Ahol egykor pár száz ember élt békében, oda a nácik több mint 3 ezer embert zsúfoltak össze. Június 28-29-én az összes zsidót átterelték a volt Lakits-laktanya területére. Július 4-én vagonokba kezdték terelni a pécsi zsidóságot. A Pécsről elhurcoltak számáról csak becslések vannak, körülbelül 5 ezren lehettek. Csaknem valamennyien meghaltak a haláltáborokban, a visszatérők aránya nem haladta meg a tíz százalékot.
Április 16-án a város az ő emlékük előtt hajt fejet a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján.
