Ritkaságszámba megy, amikor egy város átvészel egy háborút a rombolás durva nyomai nélkül. Pécs pont egy ilyen város volt, a második világháború elkerülte a kétezer éves települést, csak belül fájt annak a sok tízezer katonának az elvesztése, akik a Don-kanyarban vesztek oda, 1943 januárjában, és azért a „felszabadító” szovjetek is tettek róla, hogy emlékezetesek maradjanak 1944 novemberének utolsó napjai.

hirdetés

Viszonylag csendben történt a hatalomátvétel 1944 novemberében, amikor a szovjet csapatok Sarohin marsall vezényletével megérkeztek Pécsre. Baranya megyében azért több helyen ropogtak a fegyverek: Villány határában zajlottak harcok, ám ezek is többségében pár napos utóvédharcok voltak és a szovjet előrenyomulás késleltetését szolgálták.

A németek helyesebbnek tartották stratégiailag, ha Pécs védelmét előre tolják, és a városból kiürített csapatokat Baranya déli térségeibe viszik, a Duna és a Dráva által közrefogott régióba. Így a város üresen maradt. Másfelől a Mecsek miatt féltek a körbekerítéstől is, ezért nem mertek itt nagyobb egységeket összevonni.

A szovjet tankok elhanyagolható számú ellenállás mellett foglalták el Dél-Baranyát

Pécsről hamar és nagy sebességgel vonultak ki a német csapatok, ennek köszönhetően a szovjet bevonuló egységek semmilyen ellenállással nem találkoztak. Helyi harcképes csapatot nem tudtak felállítani, annyira kevesen maradtak hadra fogható férfiak Pécsen. November 26-án elrendelték a város kiürítését, de nem jártak sok sikerrel, a vasutasok ügyesen szabotálták a forgalmat. Mindenesetre a Gestapo, a nyilas vezetők és a pécsi katonai tisztek is elhagyták a várost másnap.

Nehéz két nap következett: a német kontroll nélkül, de még a szovjetekre „várva”, anarchikus állapotok uralkodtak el Pécsen – a visszaemlékezések szerint a nőket számos atrocitás érte.

Az egyetlen Pécsett maradt katonatiszt, Marosy László alezredes mindent megtett azért, hogy vérontás nélkül történjen meg a hatalomátvétel. November 29-én érkezett meg a szovjet haderő, keletről, a Zsolnay Vilmos úton vonultak befelé. A fogadásukra egy kis küldöttség érkezett fehér zászló alatt. Később a Nádor szállóban történt megbeszéléseken pedig minden pontját végigvették a város átadásának. Először Zjavalov, majd Sarohin, végül Tolbuhin marsallok érkeztek meg Pécsre.

A város ezután hátországává vált a szovjet-bolgár-jugoszláv csapatoknak négy hónapra. Azt azért nem lehet állítani, hogy konfliktusok nélküli volt a szovjetek itt állomásozása, mindenesetre komoly összetűzésre már nem került sor, fegyverek már nem szólaltak meg. Azért a „felszabadító” szovjeteknek arra volt igényük, hogy számtalan pécsi polgárt – beleértve nőket és gyermekeket – sorozzanak be közmunkára, nekik a stratégiai szempontból kulcsfontosságú pécsi repteret kellett katonai célokra is kiválóan használhatóvá tenni, földet, követ és egyéb nyersanyagokat szállítani. A korabeli sajtó a „háború győzedelmes befejezésének” szent céljával indokolta a rabszolgamunkát.

Budapestet számos helyen porrá lőtték, Pécs ettől megmenekült

Esztergár Lajos polgármester próbálkozott a pécsiek bérének növelésével és a közmunka számának korlátozásával, de érthető módon kötve volt a keze.

Sokan vannak és voltak pécsiek, akik a tényeken kívül más egyébnek is tulajdonítják a város épen maradását. Esztergár Lajos polgármester 1943. június 8-án Jézus szentséges Szívének oltalmába ajánlotta a várost. A gesztust óriási egyházi ünnepség kísérte, ahová még Rómából is érkezett egy érsek, pápai nuncius, Angelo Rotta.

Forrás: Bánkuti Gábor – Vértesi Lázár: Szerencsés Város, Gáldonyi Béla: Baranya és Pécs felszabadítása
Képek: Fortepan

hirdetés

Hirdetés