Te hogyan élnél, ha olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvednél, melynek nemhogy nem tudják az okát a szakemberek, de rendszeres fájdalmaid mellett a gyógyszerek kiszámíthatatlan mellékhatásainak is ki vagy téve? Hortobágyi Józsefné Farkas Éva Parkinson-beteg, mégis életvidám, drámafoglalkozásokra és táncórákra jár, csodálatos mandalákat készít, és ha nem hagyja aludni betegsége, az éj leple alatt írja meg legmeghatóbb haikuit, apeváit.
Éj
csókja
emlékbe
álmodhatná
a vágyaimat.
Hortobágyi Józsefné Farkas Éva
[su_note note_color=”#8ccbed”]
A becslések szerint mintegy 200 ezer magyar érintett a Parkinson-kórban, a halálozási aránya a daganatos betegségekhez hasonló, mégis nagyon keveset beszélünk róla. A Központi Statisztikai Hivatal számadatai szerint megyénkben több mint ezerhatszázan szenvednek a betegségben. Riasztó, hogy az érintettek száma drasztikusan nő: 2011-ben 1387-en voltak betegek, de 2009-ben még ennél is kevesebb, mindössze 1044 beteget tartottak nyilván. Pontos okára még nem derült fény, holott kutatók százai dolgoznak a megoldáson. Bár a tudomány jelen állása szerint a Parkinson gyógyíthatatlan, együtt lehet vele élni, tünetei pedig jól kezelhetőek, ha időben cselekszünk.[/su_note]
– Legutóbb a Parkinson Betegek Egyesületének tizenötödik, jubileumi évfordulóján láthattuk a mandaláit kiállítva. Mióta rajzol?
– Immár hatodik éve rajzolok rendszeresen a Csontváry Képzőművészeti Stúdió, Főnix Művészetterápiás Csoport tagjaként, de a művészettel való kapcsolatom nem ekkor kezdődött. Már fiatalkoromban nagy érdeklődést mutattam a művészet szinte minden ága iránt. Általános iskolásként jártam rajzszakkörre, tanultam ábrázológeometriát, végül tanárom tanácsára magyar- és nyelvszakos tanár lettem Pécsen. Ennek már több évtizede, nemrég megkaptam az ötven éves aranydiplomámat is.
– Hogyan készülnek a rajzai?
– A leghatékonyabban otthon, csöndben szeretek alkotni, hiszen a mandalakészítés nem csupán rajzolás, hanem meditáció is egyben. A zajok kizárása számomra elengedhetetlen, ekkor jön az „ihlet”, ugyanis nem csak rajzolok, ha olyan a hangulatom, akkor verseket, haikukat és apevákat is írok.
– A kreatív munkát gátolja a betegsége?
– Igen. A gyógyszerek miatt néha nem tudok aludni, ekkor sokat segít, ha elkezdek alkotni az éj leple alatt. Ezen kívül az én betegségem másban szerencsére nem akadályoz, a több mint hatvan ismert tünet közül nálam leginkább váratlan eszméletvesztéssel jelentkezik a Parkinson-kór.
– Mikor jelentkezett először?
– Közel negyven évig tanítottam a pécsi egyetem gyakorló iskolájában. A Parkinsont megelőző tünetek még ekkor, pedagógusként jelentkeztek. Maximalista vagyok, mindig is szívvel-lélekkel tanítottam, de az évek során a terhek is egyre nőttek. Betegségtüneteim nyugdíjba vonulásommal tovább gyűrűztek, egészen odáig, míg egyik nap rosszul lettem.
Semmire nem emlékszem, csak a mentőorvosi kocsi villogó kék-piros fényeire, és az ápoló kérdésére, hogy hogyan szólíthat. Nem jutott eszembe a nevem, sem az, hogy hol vagyok pontosan. A mentőautó szirénázva száguldott velem végig a városon.
– Ekkor diagnosztizálták önnél a kórt?
– Sajnos csak a sokadik orvos mondta ki a diagnózist. Több szakember látott már, mire egy tapasztalt, nyugdíjas doktornőhöz kerültem, aki nem csak azt állapította meg, hogy Parkinson-kórban szenvedek, hanem azt is, hogy nem tipikus Parkinsonos vagyok, hisz nálam a gyógyszerek válthatták ki a betegséget. A legtöbben ilyenkor összeomlanak, én viszont megnyugodtam, hogy legalább tudom, mi történik velem.
– Azóta a pécsi Parkinson Betegek Egyesületének is a tagja. Hogy találkozott a csapattal?
– Egy karácsonyi rendezvényükön találkoztam a csapattal a VOKE Vasutas Művelődési Házban. Az est hangulata, az emberek közvetlen, őszinte kedvessége maradásra bírt. Ennek lassan négy éve.
– Az egyesület rengeteg programot szervez, ön melyeken vesz részt?
– Valóban rengeteg tudományos előadást, baráti találkozót, kirándulást, közösségi programot szervez az egyesület. Én például rendszeresen járok a Kósa Dóra drámapedagógus által vezetett színházi próbákra, de szeretem a zenés-táncos foglalkozásokat is, melynek keretében speciális fejlesztőtornát gyakorolunk. A közösség egyébként fantasztikus, közel ötvenen vagyunk már, többekkel állandó kapcsolatot tartunk a közösségi oldalakon, és segítünk egymásnak átvészelni a nehezebb időszakokat.
